Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

MŰFAJOK - Tájképek, alakok tájban (Szinyei Merse Anna)

Szinyei újszerűsége ugyan általános meg nem értésbe ütközött, müncheni környezetében azonban kimutatható időleges hatása Fritz Schider vagy Albert Lang, illetve Dósa Géza, Liezen-Mayer Sándor és főként Benczúr Gyula némely alkotásán. A nagyszabású reprezentatív kompozíciók festőjét ugyanakkor nem érdekelte annyira a plein air, hogy következetesen körüljárta volna. A korszerű látásmód azonban, főként Mészöly Géza és az August von Pettenkofen nyomán Szolnokon dolgozó osztrák és magyar festők munkálkodása eredményeképpen, lassanként Magyarországon is elterjedt. Mészöly bécsi tanulmányait követően már 1871-től konvenciómentesen, természetes egyszerűséggel, üde színekkel ábrázolta a Balaton-parti és Tisza-menti tájrészleteket, melyekből szinte sosem hiányzott a természettel egy ritmusban élő ember. 1872-től több éven keresztül dolgozott telente Münchenben, hiszen a bajor művészek éppúgy befogadták a sokféle inspirációt ideszállító különféle nemzetek eredeti tehetségeit, mint a műkereskedők. Mészöly a Barbizonból kiinduló intim tájfestés frissebb ágához csatlakozott, Adolf Lier, Ludwig Willroider, illetve Josef Wenglein eszmei rokonaként, ezért tudott aztán 1882-1885-ban Párizsban is sikereket elérni tíz hónapos ott-tartózkodása folyamán. Az 1870-es években Pállik Béla, Spányi Béla, sőt Baditz Ottó is egész közel jutott a plein airhez. Ekkoriban még Böhm Pált is a tiszta festőiség érdekelte, csak az évtized végére merevedett népszínművé a müncheni műteremben felidézett hazai élményanyag. Legjobb képeit Szolnokon festette, itt találkozót: a sokat utazó Pettenkofennel, aki a barbizoni hagyományokat közvetítette München, Bécs és Budapest kiállításain a közép-európaiak számára. A müncheni akadémiai tanulmányokat követően Párizsban, Munkácsy környezetében dolgozó Deák-Ebner Lajos is Pettenkofen hatására határozta el, hogy nyaranta 1875-től Barbizon helyett Szolnokon dolgozzon egészen 1887-ig, amikor Párizsból hazatelepedett, hogy a Mészöly halála miatt megürült női festőiskolái igazgatói tisztségét ellássa. Aggházy Gyula szintén Münchenből ment Párizsba, hogy aztán 1876-ban egy egész évet töltsön Szolnokon. A müncheni kiállításokra továbbra is elküldték műveiket, melyek közül az 1870-es évek közepén Szolnokon festett tájtanulményok számos karakterisztikus alföldi téma első megfogalmazásai, egyben a magyar plein air festészet értékes korai eredményei. A régebbi romantikus pusztaábrázolás itt új, kötetlenebb értelmet nyert. Ahogyan korábban a gémeskút volt a képeken az alföldi rónaság legfőbb térszervező eleme, így vette át ezt a szerepet a század utolsó harmadában a szalma- vagy szénakazal. Egyébként is, Mészölytől - illetve Szinyeitől - kezdve a természet bármely igénytelen zuga alkalmassá vált a megörökítésre, úgy a megelőző korokhoz képest kevésbé alakulhatott ki valamiféle ikonográfiái sablon: a kötöttségektől menekülő, új tájfelfogás ezt lehetetlenné tette. A nagyközönség azonban egyelőre kevés érdeklődést mutatott a tiszta tájábrázolás iránt, ezért számos művész műfajt váltott, és a jobban eladható életképekben kamatoztatta friss megfigyeléseit. Akik megmaradtak a tájfestésnél, vagy etnografikus külsőségek hangsúlyozásával (Böhm Pál), frappánsan élethű állatábrázolásokkal keresték a közönség kegyeit (Pállik Béla, Aggházy Gyula, Vastagh Géza), vagy borongós, kissé szentimentális hangulatú tájakat festettek (Tölgyessy Artúr, Spányi Béla). Hangulattal telített, finom tájlátomások jellemezték az 1870-es évek végén jelentkező Mednyénszky László tájfestészetét is, mely azonban képei minőségével messze magasodik kortársai hasonló törekvései fölé. Müncheni és párizsi tanulmányait követően, állandó vándorlásai közepette ő is megfordult Barbizonban és Szolnokon, különc egyénisége, a látott, sőt azon túl sejthető jelenségek mélyére hatoló kutató szenvedélye megakadályozta abban, hogy mások törekvéseihez hasonuljon. Még leginkább az osztrák Stimmungsimpressionismushoz fűződő kapcsolatai mutatkoztak tartósnak. A tájfestés műfajának egyenjogúsítása és korszerű mederbe terelése szempontjából tehát nem elhanyagolható az eddig tárgyalt nemzedék szerepe. Müncheni kapcsolataikon kívül egyre több párizsi befolyás is érte őket, különösen az 1880-as évek végétől, amikor festőink nemcsak a világkiállításra utaztak ki, hanem tanulmányaik végett is hosszabb ideig tartózkodtak a művészek számára immár