Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München modernsége. Az 1880-as évek második fele és a Secession megszületése

Milyen volt hát ennek az aranyló napnyugtának a művészeti, szorosabban képzőművészeti színképe, és hogyan illeszkedtek bele az ottani magyar művészkolónia tagjai, a magyar festők? A festészet metamorfózisai Wilhelm Leibi: Parasztlányfej, 1880 körül. ÖGB, Wien (kat. 184) A 80-as évek végén az irodalmi forrongás mellett a festészetben is elindult egy gyors átrendeződési folyamat, amelynek a nyitánya az 1888-as Glaspalast-beli kiállítás volt. Az addigi nemzetközi kiállítások közül ennek volt a legnagyobb, már-már szenzációszámba menő anyagi sikere, ami azt eredményezte, hogy ettől fogva évenként rendeztek nemzetközi kiállításokat ebben a londoni Crystal Palace mintájára épült hatalmas kiállítási csarnokban. Mivel anyagilag ezek már nem voltak olyan kedvezők, mint a ritka korábbiak, fokozódó véleménykülönbségek forrásai lettek a szervezők körében.'

8 Az 1888-as nemzetközi kiállítás esztétikai-művészeti szempontból is mérföldkő lett a német festészeten belül; felgyorsított egy olyan stíluskeresést, amelynek számos párhuzama született részben egy időben, részben kis fáziseltéréssel Európa-szerte. Ezt a folyamatot a festészet modernizálódásénak szokás nevezni; a szakirodalom nagy része egyre gyorsuló, egy irányba, szinte lineárisan fejlődő törekvésnek látja, és a konzervatívnak bélyegzett művészeti status quón való áttörésként szereti ábrázolni (Id. az áttörés kora stb.).

19 Ezáltal a változás eredményeit egy keskeny - minden másnál radikálisabb - stílusvonulatra korlátozza ez a diskurzus, holott egy olyan bonyolult, soktényezős kulturális mező állandó belső mozgásáról van szó, ahol a régi és az új, a konzervatív és a forradalmi egymással való éles konfrontálásának mítosza nemcsak leegyszerűsíti a kor panorámáját, de meghamisítja a számos egyidejű, értékes egyéni vagy csoportos teljesítmény jelentőségét is, és kirekeszti azokat a történeti emlékezetből. Az impresszionizmus minden más törekvést elhalványító kultusza (amit az utolsó három évtized nagy média-visszhanggal kísért nemzetközi kiállításai csak megerősítettek) még jobban háttérbe szorította mindazokat a stílusokat, amelyek az akkori modern kortárs élet más kérdéseit dolgozták fel a vizualitás nyelvén, mint Monet és barátai. Hogy ezek mögött a preferenciák mögött mennyire nagy szerepe volt a műtárgypiac nyomásának, arra csak Robert Jensen úttörő könyve óta lett figyelmes a kutatás.

30 Ez a leegyszerűsítő szemlélet már az 1888-as kiállítás értékeléséve! elkezdődött, ugyanis az évtizedekkel később leírt visszaemlékezésekben csak egy név maradt meg jelszóként, hogy az ízlésváltást mint drámai fordulatot szimbolizálja: a francia Jules Bastien-Lepage (1848-1885) neve. Nemcsak Bastien-Lepage és a hozzá hasonló franciák, de a skótok (közelebbről a Glasgow ßoysnak nevezett csoport), a „hangulatfestészet", az ún. „finom-naturalizmus" és a szimbolizmus képei is más stílusideálokat képviseltek, mint az előző évtizedek vezető festői által müveit és lényegében minden műfajban domináló historizálás. Ez a historizálás a zsánerfestészetben nemcsak a témaválasztásban volt tetten érhető (a 17. századi németalföldi zsánerfestészethez hasonló parasztképek, kocsmajele-