Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München modernsége. Az 1880-as évek második fele és a Secession megszületése

melynek támogatása négy generáción keresztül a legfontosabb kulturális feladatnak tűnt a Wittelsbachdinasztia számára.

9 1878 és 1900 között a korabeli statisztikák szerint megkétszereződött a városban élő művészek száma, és a biztos megélhetési forrást jelentő kézművesipar, iparművészeti tárgyak termelése is bámulatos gyorsasággal növekedett. A régiségboltok száma 1886-ban 42 volt, 1912-ben 61, mi több, a mükereskedések és a művészeti kiadók (ezek mindenkor grafikai lapokat is árusítottak) ugyanebben az időben 65-ről 133-ra szaporodtak.

10 Arról nincs statisztika, hogy pontosan hány művész élt a városban ezekben az évtizedekben, de arról van adat, hogy néhányuk (Franz von Defregger, Franz von Lenbach vagy Franz von Stuck) oly jól kamatoztatta tudását és hírnevét, hogy milliomossá vált (1913-ban a müncheni milliomos polgárok listáján egyébként számos műkereskedő is szerepelt).

1 A Luitpold régenshercegről elnevezett korszak, a Prinzregentenzeit első évtizede még kétségtelenül München kulturális (és gazdasági) fénykorának része volt, és rangja, jelentősége mint a modern művészeti-irodalmi kísérletezések ihlető helyszíne még akkor is megmaradt, amikor a müncheni Secession veszített jelentőségéből - vezető mesterei átköltöztek Berlinbe. 1901-ben azonban Hans Rosenhagen berlini művészeti író és kritikus hírhedtté vált kétrészes cikkében, amit a Der Tag folyóirat közölt, már a címben is deklarálta, hogy művészeti központként München napja már leáldozott.

,? Ez ugyan így nem volt igaz, de ekkorra a többi rivális város is (Berlin, Bécs, Darmstadt és Drezda) sikeresen versenyzett vele képzőművészeti centrumként. A festészet korszerűsítésének, megújulásának évei, a képzőművészeti életben paradigmaváltást hozó 1890-es évek valójában 1888-cal kezdődtek, de előkészítésük (mint sok más európai művészeti központban) a bajor fővárosban is az irodalomban történt, amikor 1885-ben fellépett egy fiatal írógárda, és vezetőjük Michael Georg Conrad

15 megalapította a Gesellschaft című irodalmi lapot.'

4 Conrad programadó cikke támadást jelentett az epigon-klasszicizmussal szemben és jelszavai „realizmus, naturalizmus és becsületesség" voltak. A lap tudatosan kereste az égető társadalmi problémák által kiváltott polémiákat. Mellette a francia naturalisták, Emile Zola és Guy de Maupassant írásait is publikálta, és teret adott többek között Gerhart Hauptmann és Berta von Stuttner írásainak is. Ot év múlva, 1890 decemberében megalakult a Gesellschaft für modernes Leben: a társaság vezetőinek névsorához szinte mindenki hozzátartozott, aki a századvég modern müncheni irodalmában jelentőset alkotott.

15 A társaság felrázta München hagyományokba merevedő kulturális életét, és fokozatosan felgyorsuló modernizálódási folyamatot indított el, amelynek során egymás után alakultak az 1890-es évek első felétől kezdve az új, immár egymással is élesen konkuráló kulturális egyesületek.

16 Az egyik leghosszabb életű és emlékezetes kulturális eseményeket, hangos botrányokat kavaró egyesületnek az 1891 novemberében alakult, egyetemi diákokból összeálló Akademisch-Dramatischer Vereinnak a törzskávéháza éppen az a Café Lohengrin volt, ahol a magyar festők, a Hollósy-kör tagjai is rendszeresen találkoztak.

17 Ez a pezsgő irodalmi szcéna elengedhetetlenül fontos volt a fiatal, szélesebb művészeti esztétikai kérdések iránt is nyitott festők számára, bár elsősorban a németek (pl. Lovis Corinth) vettek benne igazán részt, a külföldiek csak szemlélői maradtak. A művészeti másolóipart, a reprodukciók, a nyomatok sokszorosítását mint ízlésromboló, a kreativitást gúzsba kötő kereskedelmi gyakorlatot a kortársak közül sokan (így Thomas Mann is) végzetesnek látták München művészeti jövőjére nézve. Természetesen ez is része volt a müncheni művészeti piacnak, de csak egyik szektora. 1896 után a kulturális színkép átalakult, de az ihlető miliő nem tűnt el. Az iparművészet, a formatervezés és a virágzó irodalmi élettel szorosan összefüggő grafika és tipográfia egyre több tehetséget igényelt és nagyobb súlya lett. A müncheni Secession utolsó, még saját pavilonban rendezett kiállításán 1897-ben már a Jugendstil dominált. Schwabing bohém világában ott voltak már a Blauer Reiter mesterei, és a világirodalmi jelentőségű írók (Thomas Mann, Heinrich Mann, Frank Wedekind) itt írták látleleteiket a korról, a Gründerzeit válságáról, amelyből kinőttek.