Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München modernsége. Az 1880-as évek második fele és a Secession megszületése

hogy valaki kitűnjön az akár jó átlagoól, valami újat, addig még soha nem látottat kellett teremtenie. A régi mesterművek elemzése, technikájuk, stíluseszközeik megértése először követésükhöz vezet (ekkor még a témaválasztás is historizál), majd a hagyományos műfaji, tematikai kötöttségeket feszegetve saját jelenkoruk témáit igyekeznek a régi nagymesterek nyelvén megörökíteni, sokszor naturalista húséggel kötődve a modell esetleges megjelenéséhez. Végül a saját művészi egyéniség kifejezésre juttatása mind erősebben dominál, és egy új, addig még nem látott, most már egyéninek nevezhető stílusötvözetet kísérletez ki az ifjú mester, ami a kortárs reflexiók szerint is egyéni és új. Ez a vázlatos és sematikus fejlődési út nem minden magyar festőnek adatott meg, de szinte mindegyikük elindult rajta; tehetsége, szerencséje és megannyi más tényező határozta meg, hogy sikerült-e egy olyan egyéni, belső kohézióval bíró életművet teremtenie, amely azoknak a jelentős művészegyéniségeknek a körébe emeli, akik képesek új szintézisbe fogni a München Akadémiáján elsajátított, mimézisen alapuló festészeti hagyományt a mindenkori jelen, azaz a modern kor élményvilágával, emberképével. Egyfelől korszerűnek, modernnek kellett lenni, tehát meg kellett felelni a modern művészet követelményeinek, másfelől pedig jellegzetesen egyénit, újat kellett nyújtani. Ahhoz, hogy a kint élő, ott tanuló fiatal vagy már beérkezett magyar festők körüli művészeti közeget és atmoszférát, a város művészi élete nyújtotta lehetőségek sodrását és választásaikat megértsük, mindenképp szem előtt kell tartanunk, hogy domináns irányzatból is többféle volt; nincs „müncheni festészet" mint olyan, csak „müncheni festészetek" voltak, azaz párhuzamosan választható irányzatok, amelyek közül minden egyes művésznövendék azt választotta, amelyikre alkata, temperamentuma, intellektuális és etikai felkészültsége predesztinálta, bár néha ebbe is beleszólt a szerencsés véletlen vagy a fátum.

3 1886-ban a Német Birodalomba integrálódott Bajor Királyságban trónutódlási válság lépett fel. A labilis idegrendszerü és hihetetlenül költekező II. Lajost (1864-1886) beszámíthatatlannak deklarálták, és megfosztották trónjától, majd röviddel ezután, amikor - zavaros és máig tisztázatlan körülmények között - a Starnbergi-tóba fulladt, nagybátyja lett a bajor uralkodó, aki a szintén súlyos idegbajban szenvedő Ottó herceg (1886-1913) (a legitim trónörökös) helyett régenshercegként igazgatta Bajorországot. Luitpold (1886-1912) 1912-ben bekövetkezett haláláig mindent megtett annak érdekében, hogy München legalább a kultúrában ne veszítse el kiemelt nemzetközi szerepét, mint Németország vezető „művészeti városa" (Kunststadt). A Wittelsbach-dinasztia évszázados mecénási tevékenysége, az 1808-ban alapított Királyi Képzőművészeti Akadémia, a nemzetközi tekintélyű múzeumok, múgyűjtemények és Németország legerősebb Kunstvereinja (azaz művészeti egyesülete) a várost a század utolsó harmadára nemcsak a német, de az európai műtárgypiac egyik legfontosabb fórumává tette. A kedélyes és provinciális, évszázados, katolikus hagyományokban gyökerező világlátást és életvitelt őrző, azaz az érzékek kultúráját (színház, zene, képzőművészetek) ápoló, a Gründerzeit iparosodási hullámát részben mellőző bajor főváros, München egészen az első világháborúig jelentős tényező volt Európa képzőművészeti életében. Carl E. Schorske 1981-ben írt úttörő kultúrtörténeti elemzésében az osztrák fővárost elemezte úgy, mint az érzékek kultúrájának legjelentősebb közép-európai centrumát, de ez nem jelenti azt, hogy Bécs lett volna az egyetlen ilyen, a „szó kultúrájával szemben" az érzékek kultúráját ápoló város. Német nyelvterületen az egész katolikus délnémet régióban találunk olyan városokat (München, Drezda, Würzburg), ahol századokon keresztül a magaskultúra azon ágai álltak a mecenatúra érdeklődésének a középpontjában, amelyeket az ellenreformációtól fogva mind az egyház, mind a világi hatalmak támogattak, így a színház, a zene és a képzőművészetek ápolása nyomta rá a bélyegét a helyi kultúra színképére. Igy München sokban rokon volt Béccsel, de miután nem volt birodalmi központ, kulturális jelentőségben nem tudott igazán versenyezni a császárvárossal. Ahol sikerrel kelt versenyre, az éppen a képzőművészeti oktatás volt, Körpanoráma az 1880-as évek derekáról