Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München modernsége. Az 1880-as évek második fele és a Secession megszületése
továbbá egyesületek szerepét tekintve is. Az időben oly kiterjedt félszázad alatt legalább három hullámra lehet bontani az ott tanuló művészek sokaságát. Ezt elsősorban Lyka Károly nyomán tehetjük, aki kettőről beszélt, mert a saját korosztályát, a Hollósy körül csoportosulókat még nem számozta meg. Ez a három hullám többé-kevésbé három generációt jelent: az első az 1840-es években, a második nagyjából az ötvenes években és a harmadik a hatvanas években és utána született művészekből tevődik össze, bár aszerint is megkülönböztethetők, hogy melyik évtizedben kezdtek Münchenben tanulni. Természetesen vannak kisebb életkori eltérések is, attitűd és hajlam így egy, a dátum szerint az idősebbekhez tartozót az ifjabbak csoportjához köthet (pl. Hollósy esetében), vagy esetleg fordítva. A magyar festészet vonatkozásában véleményem szerint nem „müncheni iskoláról", hanem müncheni iskolákról beszélhetünk, 6 és nemcsak a professzori osztályokat - a „Piloty-iskolát", a tájfestést vagy a zsánerfestést tanítókat, vagy éppen Wilhelm von Diez iskoláját - illetően választhatók szét a tendenciák, de éppen az 1890-es években történt nagy stiláris és világnézeti paradigmaváltást illetően is, amikor Münchenben is megvalósult a modernek intézményi formát öltő kiválása a historizmus dominálta művészeti életből. 7 Amikor 1892-ben megalakult a Secession, több éves érlelődés és stiláris kísérletezés eredményei voltak már mögötte, és egy olyan művészeti-esztétikai szemléletváltás, amelyet a város irodalmi-publicisztikai elitje intenzíven befolyásolt, sőt - nem túlzás - készített elő. Ezt a váltást az egyesületbe belépő egyes festők korábbi stíluskísérletei teremtették meg, akik ahányan voltak, annyiféle egyéni változatát alakították ki a modern művészi látásmódnak. Visszatekintve, a művészettörténész szakma rendszerező hagyománya szereti homogén csoportba ötvözni az egyes művészcsoportok stílusát, pedig erre a korszakra, az 1890-es évek minden egyes európai művésztársulására éppen a stiláris pluralizmus a jellemző, az, hogy nem képeznek egységet. A manifesztumok, kiáltványok - amennyiben vannak - igen tág és általános esztétikai elvek nevében szállnak síkra, habár az új művészi egyesületek születésénél mindig ott munkálnak kultúrpolitikai szempontok és a műtárgypiac meghódításának rejtett (többnyire elleplezett) szándéka is. Szigorú, tisztán elvi esztétikai megközelítése egy művészi stílusnak nem létezik; abban a pillanatban, amikor egy egyén vagy csoport a nyilvánosság elé lép, az többnyire összefonódik anyagi, hatalmi, esetenként politikai motivációkkal is. Mi volt tehát az a történeti, szociológiai, világnézeti, esztétikai és művészetszemléleti háttér Münchenben, amelyben azok a festők éltek, akik megteremtették a 19. század második felének magyar festészetét? A jelen tanulmány az 1880-as évek végének, az 1890-es évek elejének Münchenét igyekszik rekonstruálni, ehhez azonban el kell helyezni a várost az akkori Európa kapcsolatrendszerében. Elöljáróban szeretném újfent hangsúlyozni, hogy a festészeti termés Münchenben mindig, még az Akadémia látszólagos egyeduralma idején is sokrétű, színes és nagy százalékban magas esztétikai kvalitású volt. Több, egymástól nemcsak műfaját illetően, hanem szemléletében és esztétikai preferenciáiban is különböző irányzat élt egymás mellett, néha egy-egy tanár iskolája köré csoportosulva, vagy egy-egy befutott mester műtermének a hatósugarában. A differenciálódás természetes folyamat volt, az egyes mesterek alkati, elvi és művészet-stratégiai különbségeiből fakadt. A későbbi, a 80-as évek végén történt konfrontálódást nem annyira a művészek, mint inkább a kritikusok indították el, többnyire a tájékozódás, a tisztázás szándékával; az értékelő vita azonban gyakran elvivé és moralizálóvá vált, illetve hatalmi és presztízskérdések szövevénye fonta át. A müpiaci lehetőségek beszűkülésével konkurenciaharcba csapott át a hagyományos historizáló müvészfelfogás és a naturalizmus, a lárt pour lárt, vagy más, aktuális modernizációs, azaz a korszerű művészeti megújulás kérdései körüli küzdelem. Ehhez járult hozzá a század utolsó másfél évtizedében az individuum minden iskolai hagyományt elvileg is szétfeszítő, egyre erősödő kultusza, amely minden festőnövendék elé azt a vágyképet vetítette, hogy igazán nagy (zseniális) művésszé váljon, azaz stílusa egyszeri és megismételhetetlen legyen. Ahhoz,
