Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München modernsége. Az 1880-as évek második fele és a Secession megszületése

később induló radikális művészeti avantgárddal. A Nyolcak és a náluk is radikálisabb művészcsoportok újrafelfedezését nagyban segítette, hogy törekvéseik integrálhatók voltak abba a kulturális mezőbe, ahol a nemzetközi baloldali mozgalmakhoz és a plebejus színezetű politikai forradalmi hagyományhoz való viszony volt nemcsak a haladás, de a vállalható esztétikai értékeknek is a fokmérője.

2 Kevés olyan magyar kultúrtörténeti összefoglalás van, amelyben a kiegyezés kori nemzedék, vagyis az azt követő három évtized művészi (pontosabban festészeti és szobrászati) vívmányait - az urbanisztika és az építészet kivételével - ne becsülnék le, mint nem igazán korszerű, modern, hanem már a maguk korában is elkésett alkotásokat. Amit a szakma a szakkönyvekben kialakított, átvették a rokon szaktudományok is, és leértékelődött a historizmus építészete, a történeti festészet, a paraszti zsáner, a korai magyar plein air - úgyszólván minden, ami 1900 vagy még inkább 1908 előtt született. A millennium késő historizmusa mintegy az esztétikai elmaradottság paradigmájaként szerepelt a rokon tudományok kézikönyveiben, és rendszeresen összeboronálták a politika jobboldali tendenciáival és a nacionalista törekvésekkel. A publicisztikában persze még erősebb ez a balítélet. Míg a cseh vagy a lengyel művészettörténet-írás máig nagy becsben tartja saját historizmusának mestereit,

3 a magyar szakmai közvélemény egy része fanyalog mind a történeti, mind a zsánerfestészet vagy a tájfestés példáit illetően.

4 A müvészettörténészi megközelítéseket mintha Magyarországon a kelleténél is keményebben átírta volna a politikai szándék, akár tudatosan, akár ösztönösen, az öncenzúra rejtett reflexei által vezérelve. Nem a relativizálás, hanem a toleráns pluralitás kibővített értékrendjének alkalmazása lehet az, ami a különféle egyéni művészi utak egymásmellettiségéből nem kíván egyedül üdvözítőnek kikiáltani egyetlen szűk ösvényt sem a modernités és a modernizmus széles mezőjében. A művészi kvalitás magában is bonyolult és összetett kritériumát szem előtt tartva újra át kell vizsgálni a kor festészeti termését; minden életmüvet, esetenként festményt, a művészi szándékot, a téma- és stílusválasztás motivációját megszületésének körülményei között, a kor intellektuális atmoszférájában, a hely által meghatározott lehetőségek és szakmai-szellemi elvárások ismeretében kell rekonstruálni, de retrospektív ideológiai elvárások nélkül. Ez lehet az egyetlen tisztességes útja a magyar festészeti - és szélesebb értelemben vett - művészeti örökség újraértelmezésének, esetenként egy-egy életmű vagy mester újbóli felfedezésének. A müncheni festészet, a müncheni iskola és annak magyar vonulata olyan kérdése a magyar festészet történetének, amely a 20. század első évtizedének a közepén zajló rivalizálások, generációs ellentétek, következésképp lázadások, hatalmi harcok eredményeképp már akkor teljesen átitatódott ideológiával. A maradiság, a konzervativizmus, a tehetségtelenség és az utólagos, többnyire történelmietlen elítélés konstrukciói mögé süllyesztett el valós értékeket, az epigonok felől ítélte meg még azokat az úttörő mestereket is, akik - mint minden soká élő generáció nagy öregjei - nem tudták magukévá tenni a húsz vagy negyven évvel fiatalabbak ízlésvilágát és új eszményeit.'

3 Amikor a Magyar Nemzeti Galéria rászánja magát, hogy megrendezzen egy - az első pillanatban egyáltalán nem modernnek tűnő - kiállítást, amely arra hivatott, hogy felmérje, mennyi hófehér folt van ezt a korszakot illetően a szakmai térképen, egyben felvázolja azokat a feladatokat is, melyek azokra várnak, akik majd alapos, sokévnyi forráskutatás után újra fogják rajzolni a 19. század második felének festészettörténeti tablóját, ahol Székely Bertalan, Munkácsy Mihály vagy akár Benczúr Gyula mellett ismét megfelelő perspektívába kerülhet Baditz Ottó (1849-1936), Feszty Árpád (1856-1914), Pataky László (1857-1912), Vágó Pál (1853-1928), Zemplényi Tivadar (1864 -1917) vagy akár Strobentz Frigyes (1856-1929) alakja. A müncheni iskola hatását Magyarországon szakmailag negatívan ítélték meg. Pedig azalatt a fél évszázad alatt, amikor jelentős tényezőnek számított a magyar festészet történetében, maga is rendkívül differenciált volt, nemcsak belső periódusait, gyakran egy-egy kiemelkedő tanáregyéniséghez köthető különböző stílustörekvéseit és műfajait, hanem az 1880-as évek derekától a magániskolák és a kiállítások, München sokféle arca közeinézetben