Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

KATALÓGUS - I. ROMÁNKORI KŐFARAGVANYOK - A székesfehérvári szarkofág és köre (T. S.)

A SZÉKESFEHÉRVÁRI SZARKOFÁG ÉS KÖRE (1-18, 23-28, 33.) és jobb láb. A félpalmetták háromujjfiak, hátukból, kettéváltan, két-két kis ujj nő felfelé. A részletezés finom, vonalas. A nyúl teste sima, csak rövid farkát különíti el kis bevésés. A madár testén, lábán aprólékos tagoló vésetek látszanak. Az egyenes felső és felívelő alsó körvonallal csúcsosodó szárnyakat és az egyenes végű) vonalkeretes farktollcsomót hosszanti, párhuzamos vonalak tagolják. A félpalmettapárok keskenyedő, gyűrűtlen tövén peremet alakítottak ki két vésettél, amely az ujjazott rész tagolásában folytatódik. Az ujjak egy részén a vonalas vésés ékmetszésbe megy át. A két szélső és legfelső ujj pödrödik, a többi kerek végű. A szalag lapos, peremes, középrésze széles, alig domborodó - akárcsak a többi forma. Zalavárról még három olyan töredék ismeretes, amelyen a széles középrészű szalagból képzett, ábrázolást keretelő fonatkör és a mellékmezőt kitöltő félpalmettapár motívuma együtt van (Tóth S. 1990,164-165:22-23. sz., H). A legnagyobb, lovasalak töredékével, elveszett (H; vö. Récsey 1892, 64-66). Másutt hiányzik az alakos rész (Tóth S. 1990, 163-164: 19-21. sz.), illetve a félpalmettapár (pl. 1-23.). Mindezek kétségtelenül ugyanazon stílus képviselői, amelyhez még további zalavári darabok is hozzárendelhetők (pl. padlódarabok: uo. 164-165: 25, E, F). E zalavári stílus további kapcsolatai főleg a lekonyuló félpalmettapár motívuma alapján mérhetők fel. Ez felbukkan - másként előadva - két zselicszentjakabi lábazaton (I. 16-17. kép), amelyeknek egyikén a zalavári stílust jellemző finom váj atú ujjazás is előjön. A zalaváriakhoz hasonló körvonalú félpalmettapár másrészt székesfehérvári szarkofág fedéltöredékén tűnik fel (1-25.), ábrázolásos, rokon szalagtípusú körfonattal összefüggésben. A további, igen szerteágazó összefüggések e sarkalatos tényezők alapján ítélendők meg (vö. Tóth S. : A11. századi magyarországi kőornamentika időrendjéhez; A székesfehérvári szarkofág és köre). T. S. Gerevich T. 1938, 10, 36, 59, 156, CLXIV; Bogyay 1941, 90-92; Csányi 1951, 37, IX; Entz 1964, 21, 24-25, 32-34, 42, 45; Entz 1966, IV; Bogyay 1973, 16-17, 10. kép; Székesfehérvár 1978, 71 (2. sz.); MTM 16; Tóth S. 1990, 149-150 (C); Bogyay 1992, 173, 5. kép. A szarkofág 1814-ben került Székesfehérvárról a Nemzeti Múzeumba. Fél évszázaddal utóbb Henszlmann nem ismerte eredetét, és díszítésével együtt rómainak vélte. Csak a századfordulón publikálta Hampel, 9-10. századi keltezéssel. Ujabb emberöltő múlva Varjú Elemér Szent István koporsójának határozta meg, keletkezését a király temetésével (1038) hozva összefüggésbe. 1936-ban a sírláda visszakerült Székesfehérvárra, ahol rövidesen az új kőtár bejárati részén kialakított mauzóleumban helyezték el. Gerevich és Dercsényi Varjú megállapítását, az utód Péter király származására is hivatkozva, felsőadriai, főleg velencei párhuzamokkal támogatta. Újabb szünet után Nagy Emese kimutatta, hogy a szarkofág római, és csak díszítése készült a középkorban, átfaragással. Egyidejűleg Kádár Zoltán az ikonográfia bizánci vonatkozásaira mutatott rá, Moravcsik Gyula pedig a legendák szövegével hozta összefüggésbe azt. Kevéssel utóbb Szakái Ernő a kőtár anyagából két fedéltöredéket (1. 1-25.) választott ki, a meglévő sírládához fűzve azokat. Új meghatározási kísérletek 1970 körül merültek föl. Kralovánszky Alán Géza fejedelem, Nagy Árpád - Moravcsik útmutatása nyomán - Szent Imre személyéhez próbálta fűzni a szarkofágot, Bogyay Tamás stílusának bizánci eredetét hangsúlyozta, Fettich Nándor pedig a szenttéavatáshoz (1083) fűzte keletkezését. Újabban e sorok írója stílustörténeti alapon jutott a Fettichével egyező eredményre, a személyt illetően nem tudva dönteni a két szent között. Ezt az eredményt Bogyay elvetette. A szarkofág egyik keskeny oldala sima (1. Dercsényi 1943a, 53. kép), a többi díszített. A fö ábrázolás lélekvivő angyal a másik keskeny oldalon (I. 18. kép). A bal hosszoldal (I. 19. kép) két szélén, homorú, háromkaréjos zárású fülkében, egy-egy álló növényi forma jelenik meg, a rügyfakadás állapotában. Köztük hármas tagolású mező, amelyet fonat keretszalagjai határolnak téglalap alakban. Két szélén egy-egy rozettás kitöltésű fonatkör, közepén oszloppártól közrefogott, hatszárnyú kerub. A jobb hosszoldalt (I. 20. kép) hasonló dísz tölti ki teljes szélességében. Itt két-két rozettás kör között tűnik fel a kerub, kísérő oszloppárja a fonathoz hozzáhurkolódik. E fő formákat néhány mellékesebb kitöltő motívum kíséri. A kerubokhoz fent, a sarkokban, Keszthely, Balatoni Múzeum I. 18. kép: Székesfehérvár, Szent István szarkofág, homlokoldal