Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Mikó Árpád: Pannónia újjászületése

1479-ben feljegyzésre méltónak találta. A humanizmus archeológiai érdeklődésű irányzatához kötődő Feliciano Andrea Mantegna köréhez tartozott; 1464-ben ő is ott volt a Lago di Gardán, ama nevezetes alVantica kiránduláson, amikor a társaság tagjai virággal koszorúzták meg fejüket, felidézték Marcus Aureliust s antik feliratokat gyűjtöttek.

8 Feliciano Itáliából érkezett Magyarországra, akárcsak Mátyás humanistái mind; a Jagellókorban azonban immár itthon is széles körben megnőtt a becsülete a pannóniai római kőemlékeknek. A pécsi székesegyház mellett álló áldozati oltár, amelyet Lucius Ulpius Marcellus, Alsó Pannónia császári helytartója állított, a Virtust és a Honort ábrázoló domborműveivel, s hátoldalán a szőlőfürtöt rágcsáló nyúllal aligha volt botránykő a művelt klerikusok szemében (VI-2.). Az antik dionűszikus motívum, a pécsi majolikamühely egyik edényfenekének hosszú fülű nyula (VIII-44J.), vagy az a vörösmárvány faragvány, amelyen aulost fúvó hippokamposon lovagló Néreis látható (VII-55.) Pécsett egyetlen kört alkotnak. A humanista feliratgyűjtők római sírköveket is leírtak a budai templomokban - jó volna tudni, volt-e közöttük koszorús epitaphium! Az Esztergomban és Budán, 1500 után faragott koszorús sírkövek jelentésének volt alVantica rétege is. Az ókori Pannónia a Dunántúlon jelen volt és provokált; a világosság, amely lassan újra felfénylő emlékeiből áradt, egyre kevésbé volt eltakarható. Recepciójuk felidézése revelatív : aki ama kort tanulmányozva az egyik oldalon látja az ókort, a másikon a középkort; az egyiken az építészetet és a tárgyi emlékeket, a másikon a humanistákat és a szövegeket, az a reneszánszot nem látja sehol. III. Régóta tudjuk, hogy a firenzei reneszánsz piktúra egyik kiváló mestere, Filippino Lippi több képet is festett Mátyás király számára. Közülük az első az Utolsó vacsorát ábrázoló tábla volt, amelyet 1484-ben küldtek Budára, s amely utóbb odaveszett. A műre a firenzei humanista, Ugolino Verino epigrammát írt, amelyben azt állította, hogy az alakok nem festett figuráknak látszanak a képen, hanem eleveneknek, s szinte szólásra nyílik az ajkuk.

9 E képről hosszú ideig ez volt az egyetlen híradásunk, mígnem Pajorin Klára publikálta egy német humanistának, Johannes Gastnak rövid visszaemlékezését. Gast, aki az 1520-as évek első felében járhatott Budán, így írt: a festmény „... élő színeivel az Utolsó vacsorát olyan kitűnően rajzolta meg, hogy a kenyeret valódinak és a kelyhet valódinak mondtad volna.

10 A kép valóban megszólalásig élethű lehetett, Ugolino Verinót és - évtizedekkel később - Gastot egyaránt az a természethűség - egyébként az ókori műleírások állandó toposza - ragadta meg, amely a 15. századi firenzei festészetben általános minőségi mérce volt. Nem ez volt az egyetlen itáliai kép Budán. Ismerjük - ha gyarlóbbnál gyarlóbb másolatokban is - Mátyásnak azt az arcképét, amelyet Andrea Mantegna festett a királyról s tudjuk azt, hogy Lodovico Sforza egyik kiváló festőjével Madonna-képet festetett Mátyás számára 1485-ben. A királyi könyvtárba az 1480-as évek második felében tucatszám érkeztek a legkeresettebb firenzei miniátorok, Attavante degli Attavanti, Gherardo és Monte di Giovanni del Fora művei, gazdagon díszítve a nagyfestészetből átvett, vagy épp először a miniatúrákon kidolgozott képtípusokkal. Az alVantica miniatúrafestészet fénykora volt az az évtized, amikor Mátyás király és Lorenzo de'Medici mecénásokként egyenrangúan foglalkoztatták ezeket a műhelyeket. Az alVantica festészet Mátyásnak éppúgy reprezentációs eszköztárába tartozott, mint a szobrászat vagy az építészet. 8. kép: Cassianus-korvina, részlet (Párizs, Bibliothèque Nationale)