Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

KATALÓGUS - II. ROMÁNKORI IPARMŰVÉSZET - Lovag Zsuzsa: A középkori bronzművesség

képek (Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum). Lelőkörülményeikből ítélve a hazai utánzatok készítése nagyjából egykorú a szentföldi mellkeresztek behozatalával, egyik típusból sem ismerünk biztosan 12. századi példányt. A Válról bemutatott kis kereszt (II-3.) a 12. század első feléből már csak távolról őrzi az ereklyetartó mellkeresztek példáját. Nem tudjuk biztosan, milyen úton kerültek a Kárpát-medencébe a kijevi Oroszországban - ugyancsak bizánci mintára - készült ereklyetartó mellkeresztek, de ezekből is viszonylag sok került elő. Korai, 11. századi példányaiktól a 13. században készültekig ismerünk darabokat, a dunaszentmiklósi kincsleletben kettőt is találtak a kereszttalppal és két körmeneti kereszttel együtt (II-5, 6.)- A szekszárdi múzeum zománcdíszes töredéke pedig a kijevi ereklyetartók ritka típusába tartozik (II-7.). Az orosz kereszteknek eddig még nem kerültek elő helyi utánzatai. Ali. században Európa-szerte ritkák azok a bronzkeresztek, amelyeknek rendeltetése kettős volt, rúdra tűzve hordozhatták, illetve az oltárra - talpra - állították. Nálunk a dombóvári korpusz (II-8.) képviseli ezt a korai időszakot, és talán keresztszár borítására szolgált a visegrádi fellegvárban talált lemeztöredék, amelynek vésett díszítése királyt ábrázol (II-9.). A liturgia változásával sokasodtak meg az oltár- illetve körmeneti keresztek a 12. századtól. Néhány import darabon kívül mindegyik keresztünk hazai készítésű, méretük, anyaguk, stílusuk alapján határozottan elkülöníthetők a nyugat-európai keresztektől. Igen sok közöttük a rügyező ágat vagy legallyazott fát ábrázoló ún. élő kereszt és az egyenesen álló, nyitott szemű, gyakran koronát viselő élő Krisztus. A III. Béla székesfehérvári sírjában talált kereszten kívül élőfát mintáz a bemutatott feszületek közül a szabadbattyáni és a - korpuszát vesztett - dunaszentmiklósi (11-11, 12, 13.). Itálián kívül a magyarországi kereszteken mutatható ki leginkább a bizánci befolyás, elsősorban a keresztek formáján, de a korpuszok egyes jellegzetességein is. A korábban említett, kilenc darabból álló csoporthoz három korpusz tartozik és hat, keresztjével együtt megmaradt példány. A keresztek különböző formájúak, de végső soron mindegyik bizánci előképre utal, a gombokban vagy korongokban végződő szárak, vagy a keskeny pántkeresztek, amelyeknek szárai kis keresztekben végződnek. A korpuszoknak is van egy olyan jellegzetességük - a csuklóikon lévő karperec-szerű rovátkolás - ami kizárólag a bizánci mellkeresztek colobiumba öltözött korpuszain fordul elő (Lovag 1982). A balatonfüredi kereszt (11-15.) lekerekített szárvégződései a kétoldalt kiálló ágacskákkal ugyanarra a bizánci formára vezethetők vissza, amelyre a kijevi ereklyetartó mellkeresztek. Két, a füredi feszülethez igen hasonló darabot őriz a Nemzeti Múzeum, egy korpusz nélkül előkerült keresztet és szártöredéket, részletformáikból határozottan azonos műhelyre következtethetünk. S végül egyértelműen bizánci forma a sárbogárdi és szerecsenyi feszületek kiszélesedő szára (11-16, 17.). A románkori körmeneti keresztek nagy számához képest nagyon kevés kereszttalpat ismerünk, valószínű, hogy többségük nem maradandó anyagból készült, vagy a keresztet rúdjával együtt az oltár mellett állították föl. Erről a megoldásról tanúskodik egy vysehradi miniatúra, és talán a feldebrői altemplomban az oltár mellett a padlóba vájt mélyedés. A ritka kereszttalpak közé tartozik a dunaszentmiklósi kincsleletben talált példány, amelyik a Rajna-Maas vidékén készült, s formája megegyezik a románkori gyertyatartók fő típusával (11-19.). A tatárjárás után az elpusztult egyházi felszerelések pótlására nagy mennyiségben kerültek Magyarországra limoges-i importtárgyak. A keresztek famagra applikált, üvegkövekkel díszített rézborításai és a bronzból öntött korpuszok és mellékfigurák rendszerint különkülön kerülnek elő, s szinte mind a 13. század közepén, kereskedelmi célra szolgáló keresztek tartozékai. Egyik szép limoges-i korpuszunk a Nagysimonyiban talált darab (11-25.), érdekessége, hogy középkori - igen gondos - javítás figyelhető meg rajta, hasonlóan a III. Béla sírjában és a Balatonfüreden talált keresztekhez. A 13. század második feléből meglehetősen sok olyan kereszt ill. korpusz maradt ránk, amelyek világosan tükrözik a limoges-i keresztek hatását. A tengelici korpusz (11-29.) szinte azonos formájú, csak zománc nélküli utánzat, a zsámbéki és a győri (11-27, 28.) áttételesebben őrzi a limoges-i előképek formai megoldásait. Érdekes, hogy a viszonylag kevés ismert lelőhelyű limogesi importtárggyal szemben az itthon készült utánzatoknak többnyire ismerjük a lelőhelyét, s ezek inkább a Dunától keletre helyezkednek el, bár - mint a fenti három példa mutatja - használták őket az ország nyugati felén is (Kovács 1961; Kovács 1968; Lovag 1983). A 14. századtól megszűnnek a kettős rendeltetésű keresztek, az oltárkeresztek inkább nemesfémből készülnek, a körmeneti keresztek pedig nagyméretű, famagra applikált díszítéssel gyakoriak. A kevés 14-15. századi bronz korpusz meglehetősen durva, igénytelen megformálású és kivitelű kereskedelmi áru. A 12. század első felében alakult ki a kézmosótálaknak az a típusa, amelyet erények és bűnök allegorikus figuráival díszítettek. A korábbi szakirodalom Hansatálaknak nevezte ezeket, mert nagy távolságokban való elterjedtségüket a Hansa-kereskedelem útján képzelték el. Legnívósabb példányaik a Rajna-vidéki kolostorok művelt szerzeteseinek programja alapján, erényekre és bűnökre vonatkozó, narratív jelenetekkel vannak díszítve, többségük ezt a programot egyszerűsítette az allegorikus figurákkal. Sokszoros másolással egész Európában elterjedt a típus, a másolások során a figurák nevei gyakran értelmetlen betűsorokká torzultak. A dombóvári tálon nincs is felirat (11-31.), a Kamara-erdőn talált töredék a Superbiát megszemélyesítő nőalakkal az igényesebb típusba tartozik (11-32.). Kézmosásra szolgáltak a figurális vízöntőedények, az aquamanilék is, amelyeket keleti, iszlám mintára a 12. század elejétől készítettek Európában. Egyik korai, lovas vadászokat ábrázoló csoportjukról feltételeztem a hazai származást, három itthoni példányuk Erdélyben, az Alföldön és a Felvidéken került elő. A többi, múzeumainkban őrzött aquamanile a Rajna-Maas vidékéről, Szászországból illetve a legszebbek közé tartozó kentaur Hildesheimből került Magyarországra. A század elején Budapest környékén, Zsámbékon és