Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

KATALÓGUS - I. ROMÁNKORI KŐFARAGVANYOK - Tóth Melinda: A pécsi székesegyház kőszobrászati díszítése a románkorban

TÓTH MELINDA A pécsi székesegyház kőszobrászati díszítése a románkorban (1-34, 63-68, 70-74.) Az 1880-as években, a középkori eredetű pécsi székesegyház helyreállításnak induló, és csaknem teljes újjáépítéshez vezető munkái során fény derült arra, hogy a templom román stílusú faragványos díszítése hazai és közép-európai viszonylatban is páratlanul gazdag volt. Ez a török időkben jelentősen megsérült, s a barokk korban hatalmas szentélylépcső alatt eltüntetett kőszobrászati dekoráció igen töredékes formában került felszínre. Közel ezer ismert darabjából alig kétszáz tartozott három részlegesen fennmaradt, a feltáráskor fényképen is megörökített kisépítészeti alkotáshoz, míg a többi szórványleletként került elő és eredeti helye azonosíthatatlan volt. Az új székesegyházépületben a sérült, és olykor nehezen értelmezhető faragványok helyett neoromán rekonstrukciók kaptak helyet. A töredékes eredeti alkotásokból muzeális gyűjtemény alakult, melynek immár száz éves történetében kiállítási és raktári korszakok váltották egymást; az épülő új Dómmúzeum megnyitása a következő években várható. A székesegyház, melynek számára a faragványos díszítés készült, már a második volt e helyen. Építésének kronológiájára és építészeti előzményeire nézve nincsenek megbízható támpontok. Az 1009-ben alapított egyházmegye főtemplomát Pécs római kori elődje temetőjének területén emelték, ókeresztény mártírhamvak közelségét keresve. Építtetője megbízhatónak ítélt krónikás hagyomány szerint Péter király (1038-1041, 1044-1046), aki a székesegyházat sírtemplomául is választotta. Az 1064-es tűzvészben megrongált templom a 11. század vége felé közel azonos méretű lehetett utódjával, melyhez a korábbi körítőfalakat legalább részben felhasználták. Ez a második, román stílusú székesegyház pilléres bazilika volt, háromapszisos emelt szentélye alatt szokatlanul tágas altemplommal (a ma álló templom egyetlen középkori részlete) és a mellékhajók falához épített két toronypárral. A tornyok helyzete, s a szentély és a hajó közti félszakasz bazilikális rendszerben szokatlan kiemelése a jelek szerint a korai templom adottságaihoz igazodott. A hatalmas épület munkái évtizedekig tartottak. Az altemplom a 12. század első negyedében épült, a szentély és a hajó közti diadalívek fejezeteit nem sokkal a század közepe előtt faragták, és még vagy húsz év telt el, mire a hajó is használható volt; a templom nyugati részén, homlokzatán és a tornyokon még a 13. század elején is dolgoztak. Az ismert székesegyházi faragványok között nincs 11. századi alkotás; Péter király templomát a kor szokásának megfelelően valóban az építészeti formák szigorúsága jellemezhette. Az 1882-189l-es újjáépítés naplója nem tesz említést a homlokzaton, eredeti helyzetben talált faragványról, s ez arra vall, hogy a második székesegyház szobrászati díszítésének fennmaradt emlékei kevés kivétellel a templom belsejéből származnak. A feltűnően nagy számú és változatos formájú töredék alapján különféle kisépítészeti funkciókat kiszolgáló, s a mennyiségi teljesítményt tekintve is rendkívül jelentős szobrászi-kőfaragói tevékenységre lehet rámutatni a székesegyházi munkák 1140-1180-as évtizedeiben. A ma ismert faragványok kisebb-nagyobb programmódosulások következtében talán nem is alkották mind részét a munka végeredményeképpen kialakult látványnak. A diadalíveket tartó nagy féloszlopfők és konzolok a második székesegyház díszítésének kezdeti szakaszára jellemző, meglehetősen durva alkotások rosszul értelmezhető ikonográfiával, archaikus bizantinizáló hagyományt őrző levélstílussal (Szőnyi 1906, 28. skk. sz.). Az építőműhely technikai színvonalához méltó kőfaragás nem sokkal később jelenik meg frízeken, párkányokon, kapuszárkövön (uo. 424. skk., 388. skk., 334-336. sz.). Egyénített levélformái, természetes ágat utánzó indái a székesfehérvári prépostsági templom (királyi bazilika) egykori díszítményeinek egy csoportjában is feltűnnek, és velencei faragványokkal tartanak rokonságot (pl. Dercsényi 1943a, 40., 69. sz). A stílus velencei-venetói eredete félreismerhetetlen. Az Adriának ez az északi partvidéke a pécsi kőfaragás számára földrajzi értelemben is kézenfekvő forrásnak bizonyult, belőle olykor a székesegyházi műhely további időszakaiban is merítettek. A most említett faragványok egy részét az altemplomnak a hajó felőli homlokfalára szánhatták, készülésükkel egyidőben azonban máris újabb, nagyszabású terv született a térség fontos szerepének kiemelésére. A fejezetekkel díszített diadalívpillérek a homlokfal előtt ugyanis keskeny zónát határoltak, amely a főhajóban az alatta lévő kamrával összefüggésben a hajóénál magasabb padlószinttel rendelkezett. Ezen a szentély és a hajó közé ékelt platformon, a templom tengelyében volt a Krisztus keresztjének szentelt oltár liturgikus hagyomány által meghatározott, és lokális források által is bizonyítható helye. (Funkciója alapján az oltárt a régebbi irodalomban többnyire népoltárként említik.) A templom faragott pompája, mely minden jel szerint az adott zónára összpontosult, nem kis részben ennek a templom közepén emelt oltárnak a jelentőségét és kápolnaszerű különállását lehetett hivatva hangsúlyozni. Az új megrendelés oltár fölé emelt építményre - formájában sajátságos, tömör falú baldachinra, funkcióját tekintve minden bizonnyal kápolnaépületre