Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
likációra. Ezek nagy részében tovább folytatódott a „Székely-kérdésnek" a már 1911-ben felvetett szempontok alapján történő megközelítése, sor került ismét források közlésére 161 , tanítványi visszaemlékezésekre 162 , és Lándor írt egy tanulmányt Székely Bertalan eszméi a művészet tanításáról címmel. 163 Egyes művészettörténészek tollából azonban olyan cikkek is megjelentek, amelyek a véleményeket - legalább is részben történeti tényként kezelték. 164 Szentiványi Gyula"" szerint a Székely halála óta eltelt 25 év is kevésnek bizonyult arra, „hogy a magyar művészet történetében elfoglalt helyét egyértelműen és elfogulatlanul megállapítsák." Még életében egyes „esztétikusaink [...] gáncsolni kezdték » festett ünnepi vezércikkeit*, voltak hívei és ellenségei." Szentiványi az eltelt idő távlatából e kialakult helyzet okának a tisztázását lehetségesnek tartotta, és ez szerinte abban a tradícióváltásban keresendő, amelyről már Lázár is írt: „az elmúlt évszázad második felében halt el hosszú agónia után a XIX. századbeli historizmus s vesztette el hitelét az akadémizmus, mely Székely Bertalant alkotó művésszé érlelte. [...] A romantikus realizmuson és impresszionizmuson át, szöges ellentéteképpen az akadémiának, ebben a fél évszázadban diadalmaskodott az a művészi felfogás, mely a festészetben főleg vizuális elemek létjogosultságát ismerte el s elvetett minden ezen kívül álló tartalmi és irodalmi spekulációt. Azokra az alkotó művészekre, akik egy-egy kultúrkorszak fordulóján élnek, rendszerint keserves sors vár." A Székely művészetét ért kritikákról szólva Fülep „lesújtó" szavait nem tartotta elfogadhatónak. Vele szemben úgy gondolta, hogy „mélyreható értelme van [...] ama alapvető felfogásának, hogy a szimbolikus piktúrában a tér, a táj, az alakok, a rajz, a szín ne önmagukért legyenek, hanem azért a célért, amiért az alkotó művész egymás mellé rendelte őket." Véleménye szerint a falfestésben Székely „egészen önálló, mindenkitől független egyéni stílust" alkotott, „nevéhez fűződik a minden ízében magyar modern freskóiskola megalapítása." Lázár Béla 166 egy cikkében szintén említette azt a „hűvös bírálat[ot], melyben [Székelyt] az újabb kritikai irodalom nagyságai - Fülep, Péter, Genthon - részesítették. Amióta Fülep azt hirdette, hogy művészetét művészeten kívüli szempontok irányították, az utána következők mind visszhangzottak ezt a nézetét. Ilyképp két szöges ellenié tű felfogas alakult ki róla. Az egyik a vakbuzgó dicsőítés, mely minden szavát és egész művészi példáját szentírásnak vette, hirdette; a másik, mely rétegekre boncolta művészetét és értékelés közben hideg fejjel válogatott közöttük." S a Lázár befejező soraiban felkiáltásszerűen kifejezett óhaj, hogy a kéziratok legyenek végre hozzáférhetőek, mintegy jelzi, hogy ő is ezektől várt megnyugtató megoldást a „Székely-kérdésben". 167 Lázár Béla fentebbi rövid összegzéséből úgy tűnik, semelyik szélsőséges álláspont képviselőjének sem vallotta magát, s valóban, Lázár egyike volt azoknak, akik ebben az időben tanulmányozták a Székely kéziratokat. A Munkácsy-kérdés című könyvében 168 Székely Bertalan többek között Fülep Lajos mellett került tárgyalásra, s ez esetben nem mint „kritizált", hanem mint az egyetlen a magyarországi Munkácsy-kritikusok között, aki még látta Munkácsytól „a nagy alkotásokat", és nem a külföldi kritikákat visszhangozta. Székely maga jegyezte fel Munkácsy-kritikája kéziratban maradt 1894-es fogalmazványában, hogy Gyulai Pál szólította fel, írjon valamit Munkácsyról - mint Lázár kiegészíti - a Budapesti Szemle számára. Székely a rá jellemző öntudattal írásában előre jelezte - mint ezi fentebb idéztem -, hogy egyszer majd, mint az egyetlen magyar kritikára fognak utalni az övére, és ez meg is történt, bár más előjellel, mint ahogy ő képzelte. Székely jegyzetkönyveiben nagy mennyiségben találhatók Munkácsyval foglalkozó passzusok, egy nagyobb és kidolgozottabb fogalmazvány-köteg 169 1920-ban került be a Szépművészeti Múzeumba, valószínűleg Lándor Tivadar tulajdonából. Székely Munkácsy-ellenes kitörései közismertek lehettek már saját korában is, Lázár maga is említette, hogy átszenvedett „egy ilyen példátlan dühkitörést". Nem gyűlöletről volt sző, mint Lázár és mások is megfogalmazták, hanem egy művészeti kérdésekben nem csupán alapos és lelkiismeretes, hanem szenvedélyes művész felháborodásáról akkor, amikor úgy ítélte meg, hogy a művészettel visszaélés történt. Két fő oka volt annak, hogy Székely tollat ragadott. Az egyik Munkácsy társadalmi státuszával kapcsolatos: szerinte mesterségesen gerjesztett hírverés következtében vált „híressé", nem pedig művészetével érdemelte ki azt. A másik pedig Munkácsy festményeinek „hiányosságai", melyeket saját felfogása, meggyőződése alapján vett bonckés alá. Elemzései, eltekintve indulatától és attól, hogy ki miként ítéli meg, igen fontosak Székely saját képszerkesztési elveinek megismerése szempontjából is. Lázár tehát ebből az anyagból idézett bekezdéseket, és Székely minden egyes állításával szemben Munkácsy védőügyvédjeként lépett fel: az ösztönös és a meghatározott elvek alapján komponáló alkotásmód került szembe egymással, mint két kibékíthetetlen véglet. Ekképp Munkácsy művészetének végső eredete - teljesen mellőzve azt a tényt, hogy ő is csak festészeti eszközökkel dolgozott, amelyeket valamilyen módon elsajátított - az irracionalitás területére helyeződött át: „Munkácsy minden nagyobb alkotása az öntudat alól, az ösztön sejtelmeiből, múltja és jelene titkos élményeiből, mint valami vadul feltörő kráter buzzogott (sic!) elő. [...] Ahogy az képzeletében, érzéseitől fűtve, kirobbant, azt azon életes melegséggel vászonra is vitte." Lázár - mint már szó volt róla - ismerte Palágyi könyvét, amelyben mintegy „megelőlegezve", megtalálhatta saját felfogásának kritikáját: „Székely mester töviről hegyire a legapróbb fogásokig fölfejtette volna [...], hogy minő hatást, mily eszközökkel ért el művében. És ezt azért kell hangsúlyoznom, mert nálunk még mindig találhatók oly kezdetleges elmék, akik azt hiszik, hogy az érzés közvetlensége már egymagában mesterré tehet valakit." 170 Jajczay János a Magyar Psychológiai Társaság esztétika szakosztályának emlékülésén elhangzott előadásában 171 ugyanúgy az „érzés" primátusát hangsú-
