Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

BAKÓ Zsuzsanna: ADATOK A SZÉKELY BERTALAN ÉLETMŰ KUTATÁSÁHOZ

45. Eduard Schleich d. Ä: Tájkép tölgyfával, 1832. / Landschaft mit Eichenbaum, 1832. gényes, sziklás tájat ábrázoló képekre (kat. sz.: /4. és 43. kép). A legkülönösebb az Alkonyi táj (43. kép), amelyen a magas sziklához simulva egy kastély látható, az előtérben pedig egy szikla tetején szintén egy építmény magasodik, mindez holdfényes, esti hangulatban. A tájképek jellege arra utal, hogy ez a képtípus Erdélyben készült, vagy legalábbis ottani táj élmények alapján, és datálásuk - mivel Székely akadémiai tanulmányait megszakítva 1851 és 1858 között többször otthon élt és dolgozott - az 1850-es évek második felére tehető. E korai időpont mellett szól, hogy stílusuk, felfogásuk teljesen eltér mind saját későbbi tájképeiétői, mind a korszak magyar tájfestői gyakorlatától. A képek érzelmi telítettsége, a hangulat egyértelmű és erős közlésének vágya, az ecsetvonásokban kifejeződő temperamentum és feszültség egyetlen korabeli magyar festő munkáján sem érezhető. Legközelebbi rokonait - elsősorban a hangulati tartalom tolmácsolását illetően - id. Eduard Schleich munkáiban találjuk meg (44., 45. és 46. kép). Schleichhel személyes kapcsolata is volt. Feljegyzéseiből tudjuk, hogy műtermét is látogatta.' Schleich munkamódszerét, a látvány utáni vázlatkészítést helyeselte, és - mint vázlatai példázzák - maga is 46. Eduard Schleich d. Ä: Erdei táj birkanyájjal és pásztorral, 1864. / Waldlandschaft mit Schafherde und Unt, 1864. ezt a gyakorlatot követte: „Schleich... ha valami a természetben felötlött - azt próbálta az emlékezetből lerajzolni - és (...) közelről, távolról, köröskörül megjárta a tárgyat - a szintekel fölirta - ...nem pedig egy csinos rajz készítésével a phantaziai képet megrözgiteni és ezáltal ezt tönkre tenni, meri ilyenhez mint képhez nem lehet folytatást találni. A tájrajzolónak tehát kis skizzeket kell készíteni a motivról."

126 A romantikus tájképek második csoportja az előzőnél melankolikusabb hangulatú, témában a vízparti tájakhoz kötődő, kompozícióban kiegyensúlyozottabb. Datálásuk éppen a kompozíciós és hangulati eltérések miatt kissé későbbre, az 1860-as évek első felére tehető. Ezek egyike a kiállításunkon is szereplő Alkonyi táj, s a motívum szempontjából vele majdnem azonos Folyóparti fák füzessel című (kat. sz.: 15., kat. sz.: 16.). A képek tónusa sötétszürke-kékesfekete, mindkettő esti napszakot örökít meg, és lírai-melankolikus hangvételű. Ugyanezt a motívumot még egy festményen megtaláljuk, mindössze tónusainak melegségével, a barnás árnyalatok színharmóniájával különbözik az 47. Székely Bertalan: Naplemente, 1860-as évek. /'Sonnenuntergang, 1860. előzőektől (47. kép). A romantikus képek e csoportjához sorolható még néhány olyan kép, melyeknek festésmódja, stílusa közel áll az előbbiekéhez. A stíluskntikai döntés alapja főként a festésmód, ezen belül is a fény használata, mivel ekkor még csak hangulati elemként alkalmazza azt, szemben a fényhasználat későbbi gyakorlatával, amikor a fénynek már (ormafelbontó és tónusformáló hatása van. E korszak egyik érdekes darabja az Erdőrészlet is, amely eltérően a többi motívumtól, erdő belsejét ábrázolja, sötét tónusokkal, a fák lombozatának aprólékosabb megfestésével, részletezőbb előadásmóddal, amely már jól illeszkedik a korszak Telepy Károly, Ligeti Antal, Keleti Gusztáv által képviselt klasszicizáló elemeket is alkalmazó romantikus festészetéhez (48. kép).