Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

BAKÓ Zsuzsanna: ADATOK A SZÉKELY BERTALAN ÉLETMŰ KUTATÁSÁHOZ

43. Székely Bertalan: Alkonyi táj (Holdfényes táj), 1850-es évek második fele. / Landschaft in der Dämmerung (Landschaft im Mondlicht), 2. Hälfte der 1850er Jahre. tok találhatóak."

8 A rajzokon érződik a természeti látvány közvetlensége; a motívum kiválasztása, valamint a stílus távol áll a korszak klasszicista-romantikus táj festői gyakorlatától. Témájukat tekintve ezek a művek egészen hétköznapinak számító közelképek viskókról, kunyhók bejáratáról, kisebb házcsoportokról, düledező palánkokról, fűvel benőtt árokszélekről. A legszokatlanabb pedig a napfény, a nemegyszer erős napsütés érzékeltetése, a természet megfigyelésének megkapó közvetlensége."

4 A beragasztott vázlatok között egy olaj vázlat is található Téglaégetők címmel, amely fénnyel telített színfoltok összességéből álló természetközeli pillanatkép, realista látásmóddal, plein air művészi eszközökkel (42. kép). Székely a bécsi akadémiát megszakításokkal végezte, és Kupelwieser, Fühnch és Dobyaschofsky mellett 1852-1854 között feltehetően Waldmüller mesteriskolájában is megfordult. Minden valószínűség szerint hatott rá Waldmüller természetesebb festésmódja, a szigorú akadémiai szabályokat szabadabban kezelő festői módszere.

120 A vázlatok könnyed stílusa, a látvány optikai visszaadásának egészen modern módja jóval messzebbre mutat tanárának szemléleténél, amint erre Dobai János utal a fiatalkori munkákat feldolgozó tanulmányában: „...de a huszonkét éves ifjú mind komponáló készségével, a szerkezet iránti kitűnő érzékével, mind ábrázoló eszközeinek festői könnyedségével messze túlnőtt mesterén."

121 Bátran állítható az is, hogy az e vázlatokon jelentkező szemléletbeli újszerűség és látásmód ekkoriban a magyar festészetben teljesen egyedülálló, messze megelőzi a tájképfestészetet megújító új nemzedék első próbálkozásait is. A kutatások jelenlegi stádiumában nem tudunk választ adni arra a kérdésre, hogy a vázlatrajzok és akvarellek miért nem valósultak meg olajfestmény formájában, s vajon mi az oka annak, hogy ez a realista-plein air tájfelfogás csak két évtized múlva jelentkezik ismét. Az 1850-es évek végén ugyanis - nagyjából egy időben az említett vázlatokkal - romantikus stílusban készült táblaképeket fest, amelyek ha témában nem is távolodnak el túl messzire a vázlatok természetkínálta motívumaitól, stílusuk, hangvételük egészen más. Összehasonlítva a két csoportot, úgy tűnik, hogy vázlatai és művészi magatartása akkoriban elég nagy távolságra van egymástól. Dobai János a bécsi tanulóévek gyakorlatával, tanulási módszereivel hozza ezt összefüggésbe: „Sokat másolt az Albertina gyűjteményében, ami döntő hatással lett művészeti nézeteire. Követni akarta a nagy barokk mesterek rajztechnikáját, amellyel a világ színességét néhány tónussal adják vissza, és a «klasszikus» művészet mindig mintakép maradt szemében. Az ebből eredő művészi problémák azonban láthatólag csak néhány év múlva érlelődtek meg benne."

122 Lehel azonban egy közvetett magyarázat is, amely csak Székely egyéniségének alapos ismeretében bontható ki. Az Ifjúkori napló feljegyzései sokat elárulnak ifjúkori gondolatairól, érzelmeiről, egyéniségének romantikus és realista vonásairól, s a kettő állandó küzdelméről. Dobai János igen találóan mutat rá Székely rendkívüli érzékenységére, lelkének finom rezdüléseire: „Már ifjúkorában kísérti a romantikus egyéniség és a külvilág ellentéteiből születő világfájdalom és közel áll ahhoz, hogy meghasonlott legyen a világgal."

123 Mindenesetre igen valószínűnek látszik, hogy Székely romantikus alkata közrejátszott abban a döntésében, hogy a realizmus helyett - különösen ifjú korában - a romantikát válassza mmd stílus, mind a téma vonatkozásában. Romantikus tájképeinek csoportját a szakirodalom - elsőként Dobai János - az 1850-es évek végére datálja.

124 Különösen érvényes lehet ez a holdfényes, vadre44. Székely Bertalan: Tájkép lovas alakokkal, 1860 körül. / Landschaft mit Reitergestalten, um 1860.