Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
kemény magva, mint a tudományos mérlegelés csonthéja alatt a szubjektív vonzódás ízes gyümölcse." Ezen utolsó mondatban - ha elvonatkoztatunk a szövegkörnyezettől és annak hangnemétől - egy igen alapvető, a művészettörténet-írás történetében és napjaink művészeti életben is gyakran (elmerülő kérdést érintett: a művész és a művészettörténész eltérő nézőpontját a művészet, jobban mondva a műtárgyak megközelítésekor. Dobai maga is azt írta, hogy a Székely művészetének „fejlődéséről festő szemével látott rajzot különösen örömmel vettük volna." 184 Bencze azonban művészettörténeti szempontú megközelítésekbe bocsátkozott, tudatlansága miatt sommásan és gondolatszegénységről tanúbizonyságot tevő köznapisággal fogalmazott, és ennek nemcsak Székely összetett személyisége és művészete, de a 19. századi és a korábbi korok festészete is áldozatául esett: „A történelmi festészet, mint irritáló műfaj, csak a XIX. században keletkezhetett, azelőtt ismeretlen volt" - írta, és Székely e műfajban készült művei szerinte csupa „szürke leckemondás, a hitelesség helyett statisztikai fölsorolás." Dobai Néhány gondolat Székely Bertalan történeti értékeléséről címmel megjelent reakciója Bencze írására kapcsolódott a Székely-kiállítás alkalmával a Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulat által megrendezett ankét témájához, és az általa ott elmondottakhoz. 18 ' Mindkettőben a korszak, az oeuvre, és a személyiség komplex megközelítését nyújtotta, a kéziratokra nem hivatkozva, de azok ismeretében. Székely pályafutásában 1880 körűire tette azt a fordulatot, amely mind stílusában, mind elméleti irányultságában megfigyelhető: „A 80-as évek elején már légüres térben érezte magát az őt környező világban, és elvet is egyre jobban az absztrakt erkölcsi norma alakját öltötték. így alakult ki késői akadémizmusa, mely kedvelt az eszmének önmagában való elvont kifejezését, az allegóriát és a metaforát, ami például frízterveiben és késői akadémikus jellegű munkáiban élénken tükröződik." Dobai két tanulmányban dolgozta fel az Ifjúkori naplót, illetve az ebben található vázlatok és feljegyzések alapján Székely 1864/66-ig terjedő alkotói periódusát. A Székely Bertalan vázlatairól írt tanulmány 186 bevezetésében kitért az eddig ismertetett Székely-recepció egyik alapkérdésére. „Mint említettem - írta - Székely vázlatait általában mint művészi géniuszának teljesen spontán megnyilatkozásait tiszteljük, szembeállítva befejezett, komplikáltabb, sokszor valóban szárazabb és kötöttebb műveivel. Geniális vázlatai és tanulmányai [...] ily módon egyoldalú, bár a maga egyoldalúságában kétségtelenül igaz magyarázatot nyertek. A teóriánál komplikáltabb valóság azonban az, hogy Székely Bertalan vázlatanyaga éppúgy teljes egyéniségét tükrözi, mint befejezett műveinek sora: lényegében ugyanazokat a hatalmas művészeti eredményeket és belső ellentmondásokat mutatja, csak - ha élhetek e szokott fordulattal - egy másik oldalról, s emellett elemeire bontottabban s ezáltal sokszor könnyebben is érthetően." Székely Bertalan művészeti arculatának kialakulásáról című tanulmányában 187 egyrészt Székely művészi fejlődését elemezte „München előtt", másrészt „az ifjú Székely művészeti nézeteit". Az utóbbi az első és mindmáig az utolsó kifejezetten művészettörténeti munka, amely Székely szétszórva megtalálható elméleti feljegyzéseit összeszedve, a maga egészében tárgyalta nézeteit, és módszereit. Dobainak már német nyelven megjelent tanulmánya Székely Bertalan Adalbert Stiftért, az osztrák írót és festőt ábrázoló, jelenleg a linzi Landesmuseum gyűjteményében található, és feltételezése szerint 1863-ban készült portréjáról a magyar szakirodalomban nem ismert 188 , s éppen ezért megpróbálnám összefoglalni gondolatmenetét. 18 " Dobai azt a fentebb idézett állítását, hogy Székely saját tépelődő jelleméből is következően fokozatosan egy szigorúbb, akadémikus festésmódot és felfogást sajátított el, ebben az írásában igen alapos részletelemzésekkel támasztotta alá. „Ha Székely életművében az akadémizmus egy lelki válság kifejeződése, és ha borús kedélye nyugtalanságát »objektiv« formákba akar[t]a kényszeríteni, akkor ezt az akadémizmust is ilyen szempontból kell szemügyre vennünk."'* Kimutatta, hogy Stifter lelki habitusa ebben az időszakban Székelyéhez hasonló volt, s így a művész és modellje viszonyát tekintve, a portré egy congeniális pillanat eredménye volt. Ebből kiindulva Stifter, valamint Székely világ- és művészetfelfogásának összevetése révén és arra felfűzve Székely művészetének páratlan elemzését adta. Erre a „nagylátólencsés" elemzésre Dobait nem csupán anyagismerete, és művészettörténészi felkészültsége tette képessé, hanem valószínűleg az is, hogy „távolról" volt képes rálátni erre a művészre, aki Magyarországon a nemzeti művészet megteremtésén munkálkodók egyik legfontosabb képviselője volt, és művészetének értékelése - mint ez az áttekintés is mutatta - ellentmondásoktól volt terhes. Dobai nem nélkülözte mindannak ismeretét sem, amit a Székely Bertalan-kép megrajzolásának az igénye száz év alatt felhalmozott, és különösen ezt a német nyelvű tanulmányát ebből a szempontból azok szintézisének és meghaladásának tekinthetjük. Stifter és Székely közös vonását abban látta, hogy mindketten eljutottak azon felismeréshez, hogy „az emberi eszmény egyes maradványait minden áron meg kell menteni. Ez a felismerés a realizmushoz, mint alapszemlélethez vezető utat számukra megtiltotta - jóllehet e tekintetben nagy adottságokkal rendelkeztek -, és mindkettőjüket a klasszikus új ideáljaihoz vezette." Világnézetbeli hasonlóságuk mellett, a két művész festészetének egyes közös vonásaira is rámutatott, és első körben Székelynek négy, 1955-ben kiállított tájképén Stifter „szimbolikus" tájképeinek 191 a közvetlen hatását mutatta ki. „A két művész fentebb említett szellemi rokonsága nagyrészt egy olyan generáció hangulatára vezethető vissza, amelyik a romantikus ideálok, pontosabban a német szellem 1800 körüli klasszikus időszakának késői leszármazottja, s amelyet félelemmel töltött el ideáljainak és egyáltalán a »klasszikusnak« a hanyatlása." Ennek tulajdonította e generáció figyelmét a „közeli természet" (Stifteméi: das „Kieme an sich"), vagy a természet egyes motívu-
