Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
„symbolikus módon időbeli különbséggé átalakítani." Egy időbeli cselekménynek a „térbeli egymásmellettiségbe való beletömörítésé"-ben, a festészet dramaturgiájában látta Székely eredetiségét, azt, hogy „úttörő művészelme volt", mivel ezt korábban hasonló tudatossággal nem használták a történeti festők. Felvázolva Székely fejlődési útját, számbavette, hogy mit tanult egyes mestereitől, de elsősorban felfogásának és művészetének önállóságát hangsúlyozta, mint előtte már oly sokan. Székely „bírálta" korának történelmi drámai festészetét - elsősorban Pilotyét - és a legtermékenyebb pillanat megragadása nála az előzmények és a következmények sejtelmének felkeltése mellett, egyben a szereplők jellemének és egymáshoz való lelki (kiemelés - Sz. A.) vonatkozásaiknak a megragadása is volt: „szóval az egész cselekményben rejlő eszmének, vagy gondolatnak minél tökéletesebb festői kiaknázása. [...] Életének legfőbb törekvése a festőművészet határainak kitágítására irányult; kitágítása főleg a drámaiság szempontjából." Ez a drámaiság, „a drámai költészet időméretének" belevitele a festészetbe azonban nem jelentett egyet azzal, hogy a festő „irodalmi symbo/ismus-sal akarjon a festészet számára drámai lelki tartalmat biztosítani." Palágyi a „Festészet és irodalom" című fejezetben tárgyalta bővebben „a nem specifikus festői ihlet"-ből született festészetet, s a „discursiv", irodalmias képzelettel szembeállította a tulajdonképpeni festői-, vagyis „érzékies képzelet"-et. „A szomszéd művészetek meghódításának" tehát a festő „saját specifikus módszerével és eszközeivel kell történnie, [...] legsajátabb jelképeinek, a színfoltnak, határvonalnak és fény-árnyalásnak (clair-obscur) közvetlen ősi, érzékies nyelvén kell bármely magas lelki tartalmat kifejezni. Ez Székely Bertalan elve: a mire a festészetnek a maga ősi érzéki jelvényeiben nincsen födözete, azt ne is próbálja ábrázolni." A komponálás ilyen értelemben felfogott szimbolikus eszközei közül négy - Székely kifejezésével élve - „alkatrészt" tárgyalt Palágyi bővebben. Az első a kép teljes felületének a felosztása: „a képsík egyes részleteinek symbolikus felhasználását nevezhetjük a térbeli dispositio vagy térbeli elosztás symbolismusának." A térbeli tagoltság mellett az egyes alakok és tárgyak térbeli vonatkozásai is szimbolikus értelműek, s ebből következett a második, amelyet Palágyi Székely gruppelméletének nevezett." 2 A csoportosítás kérdése a festészeti traktátus irodalom egyik fontos témaköre volt, s lényegében Palágyi sem írt többet és mást erről, mint amit a grupp alatt évszázadok óta értettek. A különbség csupán annyi, hogy az egyes alakok kapcsolatát szintén szimbolikusnak nevezte: így a művész nem reked meg a pillanatnyi indulat és érzés ábrázolásánál, hanem a tartós lelki kapcsolatokat, az erkölcsi légkört is érzékelteti. Külön fejezetet szentelt a két utolsó alkatrésznek, a „folt- és vonalhatás"-nak. Fentebb már szóbakerült a színfolt és a vonalzat, amelyek „magyaros" egységét Székely megvalósította. Palágyi utalt arra, hogy a folt és a vonal kérdéséről Székely elméletileg is értekezett, s Tardos-Krenner cikksorozatából idézte az erre vonatkozó részt. A színfoltok funkciója, hogy fölkeltsék az „alaphangulatot", amely kedélyünket megragadja, és amely már az eszmét is közvetíti. „A színfoltok rendszere hangulati előhírnöke és előcsatárja a vonalrendszernek, mely a festmény tartalmát kifejezi." A kép ilyen felépítése teljesen megfelel a befogadás folyamatának, hisz fiziológiailag is igazolható, hogy az ember a színfoltok észlelése után kezdi csak érzékelni a kontúrokat. Az össz-színhatás a kedélyhez szól, amely - mint Palágyi írta könyve végén - az emberi szervezettől függ, vagyis a hangulat az embert legmélyebb valójában - a filozófus természetfilozófiai munkája nyomán mondhatjuk -, vegetatív mélyrétegeiben érinti meg. A íestészetet érintő fiziológiai kérdések részletezésével a vitalista filozófia egyik képviselőjének számító Palágyi saját elméletével járult hozzá Székely gondolatmenetéhez. „A festészet tartalma egy világi öl fogás, mely a kedélyen átszűrődve az ecset munkája által színes látománnyá válik" - idéztem tőle korábban ezt a Zola művészet meghatározására hasonlító, de attól lényegében eltérő definíciót. Palágyinál a kedély, az érzelem vegetatív meghatározottságánál fogva alárendelt szerepet játszott a magasabb tudati folyamatokhoz, így a fantáziához képest. A feladatot abban látta, hogy „elméletileg fölfejtsük, miként függenek össze az emberi lélek és az emberi szervezet titokzatos mélyeiben a különnemű ihletfajták és az alkotó phantásia különnemű irányai, melyekből a különnemű művészetek származnak. A mi napjaink aesthetikai buvárlata főkép ettől a vágytól van áthatva, hogy minél mélyebben bevilágíthasson a különnemű művészetek physiologiai és lélektani kapcsolatának rejtélyeibe. Az a roppant lendület, melyet napjainkban a lélektani és élettani vizsgálódás vett, új eszközöket [...1 nyújt az aesthetikai alapkérdések, a művészetek egymásba kapcsolódásának és egységének elméleti földerítéséhez." Székelyben olyan művészre talált, aki munkáival és tanításával is a különböző művészetek egységét hangsúlyozta: „a művészi alkotás minden magasabb problémáival" foglalkozott, s „aki valamely egyes művészet legmélyébe akar hatolni, az mindenek fölött más művészetekhez való viszonyát fogja éles határvizsgálat tárgyává tenni." Székely művészetének tárgyalásakor számos helyen említette a festészetnek és más művészeti ágaknak, művészeteknek a kapcsolatát, s külön fejezetet szentelt „A festészet és a plastika viszonyáénak. 9 ' Az egyik elvont jellegű, a másik konkretizáló művészet, eltérésük a látó és tapintó érzék különbségében áll. Székely a két művészet benső kapcsolatát mindig hangsúlyozta 94 , azt, hogy az egyiket a másikkal ellenőrizni kell avégett, hogy a képzelet ne legyen túlzottan egyoldalú. Székely tehát a művészi képzelet komplexebb fejlesztésére, egyfajta teljességre törekedett, és a fantázia, mint magasabb tudati tevékenység, Palágyi értelmezésében - szimbolizáló. Székely-könyve végén a művészet végső célját, a lelki tevékenységből való eredetét és az ezzel kapcsolatos funkcióját tekintve beszélt „a symbolismusról", s a kiindulásnál még annyira központi „nemzeti gondolat" itt háttérbe szorult. A művészeti tevékenységet nem
