Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
Edmund Burke szavai, hogy „festményei magyarázzák meg tanítását és tanításai mintha festményeiből lettek volna levezetve." Filozofáló elme, de tanítása csupa empíria, és festészeti gyakorlata univerzális jellegű. Sokirányú tevékenysége, vagyis az, hogy több műfajjal is foglalkozott, képessé tette arra, amit feladatként tűzött maga elé, hogy „a festészet elméletét be [iktassa] a művészetek egységes általános elméletébe." Jóllehet Székely elsősorban történeti festő volt, e területen azonban úttörőnek számított, mivel „a történeti festészetnek problémáit, módszereit, lélektanát és technikáját legmélyebben átgondolta, s elveit tudományosan megfogalmazni iparkodott." így művészeti teljesítményével egyenértékű „tanítóbölcsészi hatása": nagy hatást gyakorolt az esztétikai elmélkedésre éppúgy, mint a művészetek belső kapcsolatának és kölcsönhatásának tudományos felderítésére, és „a minden művészetet átható symbolikus szellemnek bölcsészeti föl fejtésére." így tehát Palágyinak az a törekvése - amelyet a kritikusok is észrevettek -, hogy egy művészetfilozófiát alapozzon Székelyre, a szerző értelmezése szerint magának Székelynek a céljaival egyezett meg. A tudomány, a bölcsészet, vagyis a filozófia, és a művészet szoros kapcsolatát Palágyi nem csupán Székely személyére vonatkoztatva, hanem filozófiailag-fiziológiailag is megalapozta könyvében. 90 A festészet egyes részeinek, problémáinak vonatkozásában pedig a filozófiai-tudományos jelleg a kompozícióban testesül vagy nyilvánul meg leginkább, amely „minden művészeti alkotásnak a legfőbb princípiuma, életeleme [...], minden alkotó tevékenységnek legszellemibb, legbölcsésziesebb része." Székely, „úgy mint nagy költőink: Vörösmarty, Madách, Vajda János sat. egész világfölfogást iparkodik alkotásaiban kifejezésre juttatni. [...] műveiben valamint elméleteiben azt hirdeti, hogy a festészet tárgya a világ, a festészet tartalma egy világfölfogás, mely a kedélyen átszűrődve az ecset munkája által színes látománnyá válik." Székely tanításában és művészeti gyakorlatában is központi helyet foglalt el a komponálás, és Palágyi volt az első, aki kompozíció elméletét hosszasan ismertette. Ennek következtében Székely később „a kompozíció embere" jelzőt kapta. Mindamellett a kompozíció kérdése, általános és egyetemes jellegén kívül, nemzeti vonásokat is öltött, vagyis ez az a pont, ahol Palágyi megpróbálta megoldani azt a problémát, amelyet már Tardos-Krenner is, hogy igazolja: Székely egyszerre volt magyar és univerzális művész, művészetében az általános és a nemzeti jegyek azonosak. Összehasonlítva a német és a szláv művészettel, külön fejezetben érvelt Székely egyedülállósága mellett a történeti festészet területén, bemutatva, hogy „egy magyar lélekből eredő erkölcsi kiválósággal" rendelkezett. Gondolatmenetében itt két, nem kellő mértékben alátámasztott, vagy alátámasztani nem is kívánt állítás jelent meg. Az egyik az, hogy Székelynek az az erkölcsi kiválósága, melynek következtében mind a német művészetre jellemző túlzott vonalasságot, mind pedig a szlávra jellemző túlzott exaltáltságot elkerülte - a magyar lélekből eredő vonás. Székely e kettőt egyensúlyba hozta: a színfoltban lakik az érzéki tűz, amely áthevíti a fantáziát, s ez aztán a „vonalzatban" lendületet, szenvedélyt, erkölcsi energiát juttat kifejezésre. „Ez Székely Bertalan egészséges, magyaros művészeti álláspontja." A másik pedig az, hogy akik az erkölcsi kiválóságban kitűnőek, azok a kompozíció egységének is nagymesterei, amiből következik, hogy a kompozíció - erkölcsi egység. Székely kiválósága abban áll, hogy minden képében erkölcsi vonatkozások vannak, és nem csupán a formai megoldások, hanem a tágan értelmezett tartalom tekintetében is. Székely a nemzeti élet változatlan, örök erkölcsi alapjait szemlélteti, „ugyanis mindenütt a családias érzelmek tükrében mutatja, hogy mi is voltaképpen a nemzet", vagyis a nemzetit az általános emberi érzelmeken keresztül mutatja be. Székely önálló magyar művész, de nem az ábrázolt témák és az egyes motívumok szintjén, jóllehet az ábrázolt cselekményt a nemzeti történelemből veszi. Számára, miként minden nem „elfogult" vagy „kezdetleges elme" számára „a nemzeti érzület és jelleg nem elzárkózás"-t jelent, mivel a nemzeteknek egymással kölcsönhatásban és versengésben kell kifejteniük egyéniségüket, hogy hozzájáruljanak „az általános emberiségi föladatok megoldásához." A nemzetinek az egyetemessel való szerves összefüggése egy másik megfogalmazásában is hangot kapott, amely már a komponálás tér-idő vonatkozásaihoz vezet át: „a 19-ik század történelmi-drámai festői közt a legnagyobbak a drámai költészet időméretét akarják bele vinni a festészetnek pusztán térméretű jelképeibe, vagyis egy világtörténeti (kiemelés - Sz. A.) folyamatos esemény pillanatnyi festői keresztmetszetében akarják minél hathatósabban éreztetni annak a történetnek előzményeit és következményeit, szóval annak egész eszmei jelentőségét." S ezzel nem csupán a nemzeti történelem egy mozzanatát helyezte világtörténeti dimenzióba, hanem az ábrázolt pillanat kiválasztásának alkotói mozzanatát is egyetemes érvénynyel, tudományosan próbálta megalapozni. Ezzel a kérdéssel elsősorban „A festészet dramaturgiája" című fejezetben foglalkozott. A „dramaturgia" kifejezést Palágyi azonban nem ugyanazon értelemben használta, mint Tardos-Krenner, aki a festmény egyes részei közötti drámai összefüggésről beszélt. Palágyi - Székely intencióinak megfelelőbb módon - az összefüggések általánosabb értelmezését atta, s erre - a „művészetek egysége" kérdésére - még visszatérek, de lássuk előbb a tér-idő elméletet. Palágyi a komponálás folyamatát a költészet és a festészet összevetésével írta le, s itt lényegében a Lessing Laokoonjában leírtakat ismételte meg. A kép tere és az ábrázolt időpillanat összefüggésének tárgyalásakor azonban a lessingi „termékeny pillanat" elmélete helyére saját tér-idő elméletét helyezte. Ezt világosan mutatják az általa használt kifejezések, és logikája, amellyel A tér és az idő új elmélete című filozófiai munkájában leírtakat követte. Erről szintén lesz még szó a későbbiekben. 1 " „A teret folyósítani [kell] - írta -, vagyis az időben történőt [...] úgy előadni, hogy az egy térbeli keresztmetszetbe beleférjen", s ehhez a tér minden pontját
