Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN

vagy Lenbachtól) összeforrasztotta azzal, „amire maga jött", és ez több volt, mint amit másoktól tanult (Reynolds-tól vagy Leonardótól). Székely öntörvényű fejlődésére nagy hangsúlyt helyeztek később is a tanítványai, elmenve egészen addig, hogy „autodidaktának" nevezték. Tardos-Krenner szándéka eszmefuttatásával

72 kettős volt. Egyrészt Székely tanítását szerette volna ismertetni, de kényszerét érezte annak is - feltehetőleg a festőt ért korábbi támadások miatt -, hogy ezt a tanítást és módszert igazolja. Másrészt be akarta bizonyítani, hogy Székely felfogása aktuális, és az is marad, ebbéli törekvésében azonban elzárkózott azoktól a progreszszív kritikusoktól, akik ennek zálogát Székely vázlataiban látták. Alapvetően nem tudott megoldást találni arra az ellentmondásra sem, amit az idegenség-paradoxonnal jelzett, vagyis hogy Székely igazi magyar művész volt, azonban művészete mégis - ahogy ma mondanánk - egyetemes. Ez utóbbi kifejezés azonban Tardos-Krenner elméleti szótárából még hiányzott, s csak az „idegen" szó bravúros puffogtatásával tudta érzékeltetni azt a művészetfilozófiai problémát, amelynek -jóllehet Székely művészetét kedvezőtlenebb fényben mutató - megoldásához később Fülep Lajos jutott el. De miként járt el Tardos-Krenner, aki ismerte az idős Székely Bertalan filozófiai és pszichológiai érdeklődését, és azokat a gondolatokat, amelyek mesterét ez időben foglalkoztatták, azonban ízlését és művészi ambícióit is követve a nemzeti történelmi festészetet, tehát - mint ez számos kritikában elhangzott - egy letűnt kor képződményét is igazolni akarta? Ezt mutatja, hogy írásában az „eszmei tartalom", „az eszme és a jelkép", „az eszme logikája" kérdéskörének szentelte a legnagyobb teret, és a tragikus eseményeket a drámaíró szimbolizáló erejével ábrázoló Székely esetében az „eszme" fogalma alatt „a magyar eszmét" értette. Az eszmei tartalom formai ábrázolásának eszközeit és folyamatát úgy írta le, mint az ábrázolt cselekmény drámaiságának megfelelő formai dramaturgiát. „Drámai szigorúságú összefüggés van a kép részei között. [...] A művészi talány megfejtése ez" - írta, s ezzel indul az a „belső történet", amelyet bemutatni kívánt, s amelyet Székely szavaiból és talán jegyzeteiből rekonstruált. Mint arról korábban már szó volt, Székely valóban a tartalomnak, az „eszmének" a formában való teljes feloldását tartotta alapvetőnek, s egyes esetekben eljutott a forma elsőbbségéig is, de ez a hagyományos drámai történelmi festészet feladásával volt csak elérhető. TardosKrenner viszont ezt megmenteni igyekezett, s úgy tűnik, elsősorban Székely késői felfogását húzta rá korai munkáira is, jóllehet Székelyt már a hatvanas években is foglalkoztatta a formák, a vonalak „jelvényessége", szimbolizmusa. Igen jól alátámasztja Székely kéziratos hagyatéka Tardos-Krennernek azt az állítását, hogy Székely bizonyosságra, és objektív törvényszerűségek érvényesítésére törekedett a festészetben, s ez teljesen összhangban volt a kortárs egyetemes művészet egyes törekvéseivel, gondoljunk csak olyan művészekre, mint Seurat.

73 így amikor Tardos-Krenner azt írta, hogy „ez a modern vonás Székely Bertalanban, ez az abszolút öntudatosságra való törés, mely csak a modern korban jöhetett létre, a tudományos bizonyosság korszakában, amellyel párhuzamban Székely Bertalan művészeti bizonyosságot keres", akkor csupán az gyöngíti állításának meggyőző erejét, hogy - az egész írás kontextusában - ez a kijelentése éppen a kortárs modernek ellen irányult. Székely modernsége nem része ezek „művészi semmiségének", ahogy fentebb jellemezte a kortárs művészetet, hanem örökérvényű, és így korszerű. Ezt azzal bizonyította, hogy Székely művészetében olyan törvényszerűségeket követett, amelyek a világ alapvető és objektív törvényszerűségei. Ezen okfejtésében, szándéka szerint, Székelyt azzal, a Lyka és mások részéről is sokszor elhangzó váddal szemben kívánta megvédeni, hogy szabályokat írt elő tanítványainak, valamint hogy elnyomta volna egyéniségüket. „A törvény, szabály, sablon fogalmait összekeverik" - írta, és a törvény fogalmát a dolog lényegéből folyó elvnek, a szabályt időleges törvénynek nevezte. S mivel „a művészeti alkotások [...] hasonlatai a való világnak", a világban is szerepet játszó véletlent érvényre kell juttatni a mű megformálásakor, tehát az mutassa „a törvényszerűnek és a szabad vagy szabadosnak látszó jelenségek közötti ellentétet. Az általános emberinek törvényszerűsége és az individuális sajátszerűség helyes aránya felbomlik néha". Ugyanebbe az összefüggésbe tartozik, hogy Tardos-Krenner a játékról is említést tett, amelyben a műalkotásokban megnyilatkozó emberi alkotásvágy fejeződik ki.

74 Székely a művészi formák, és a művészi alkotás eredete mellett a művészet befogadásának sajátosságaival, „a kül- és belvilág" egymásnak megfelelésével is foglalkozott írásaiban az 1890-es években.

75 Ezen „megfelelések" Tardos-Krennernél a műalkotással kapcsolatban fogalmazódtak meg. „A rajtunk kívül eső világ fizikai törvényszerűsége és a művészi egyéniség lélektani törvényszerűségének egyesülése a művészi alkotásban ismét csak törvényszerű lehet" - írta, s ezzel mintegy zárta a kört: a külső természetben, a művész belső világában, az alkotás folyamatában és a műalkotásban egyaránt ugyanazok a törvényszerűségek érvényesülnek. Ebből két dolog következett. Egyrészt a tradíció folytonossága, hiszen ezeken az örök és egyetemes érvényű törvényszerűségeken alapultak mindig is a műalkotások és a művészeti elvek, tehát ezek ma is érvényesek. Másrészt pedig „a művészi egyéniség lélektani törvényszerűségének" egyetemességéből magyarázható és igazolható az, hogy „a képalkotás törvényeit érintő kérdések taníthatók." A mester és a tanítvány közös vonásai teszik lehetővé, hogy a tanítvány gyorsabban eljusson oda, ahol a mester van, és Székely maga nem szisztematikusan tanít, hanem az egyéniséghez mérten. Tardos-Krenner gondolatmenete csak részben felelt meg Székelyének, aki nem hitt a művészet taníthatóságában. 188l-es cikke alapján inkább egy, a középkori céhes mester-tanítvány viszonyt is ideálisan megvalósító művészetoktatás eszményében hitt. Számos gondolata misztikus jelleget öltött Tardos-Krenner megfogalmazásában, aki ebben a tekintetben kétségkívül korának gyermeke