Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
használt, mint Maszák, és főleg a perspektivikusan helyes ábrázolás oldaláról próbálta igazolni a fényképezést. A „fényképelés" hasznát szintén a gyors és szabadkézzel utánozhatatlan alaposságú részlettanulmányok készítésében látta, minek következtében a festő „nem kénytelen olyan sokat csak eszméjéből (vagy mint sokan mondják: kívülről) festeni." Maszákhoz hasonlóan Székelynek azon nézeteit támadta elsősorban, amelyek a festészetnek a fotóétól eltérő alakítási módját és a mérlegelő emberi elme szerepét hangsúlyozták, vagyis teljesen mellőzte, félreértette és érthetetlen módon nyakatekerten értelmezte Székely mondandóját. Jellemző erre, ahogy az „előadás"-ról, a festészet ötödik kellékéről is „bebizonyította", hogy Székely tévedett. Egyrészt igaz - írta -, hogy csak a legügyesebb festők, sőt a „nagy zsenik törnek eredeti utat magoknak", de hát egy festő - ahogy ezt ma mondanánk - stílusa a divatnak is alá van rendelve, s „a divatos ízlésnek kitűnőbb tehetségek is hódoltak". Belekapaszkodott Székely hasonlatába, - hogy egy festő eredeti stílusjegyeit nem lehet lemásolni, - és azzal érvelt, mennyire utolérhetetlen a fényképészet abban, hogy valamely festő képének minden vonását, így eredeti kézjegyét is visszaadja. Végeredményben tehát a reprodukálást állította szembe Székelynek az eredetiségről szóló elgondolásával. A fentebb már említett műbírálatban, amelyet Barabásnak A Lánchíd alapkőletétele című, a történelmi kép rangjára igényt tartó festményéről 1865-ben Székely többedmagával mondott, kíméletlenül szedték elemeire a képnek azokat a tulajdonságait, amelyek Barabás perspektíva-tudományán és a Székely felfogását támadó írásában kifejtett elveken alapultak. A Barabáséhoz hasonló „érvelési" technikával találkozunk ismét Maszák Hugónak A mohácsi vész című képről írt kritikájában is. Ehhez felhasználta Székelynek a képhez írt ismertetőjét, melyet 1866-ban számos újság közölt. 23 Maszák három kritikájában 24 is foglalkozott a képpel, s ennek kapcsán Keleti Gusztáv megjegyezte, hogy „rövid idő alatt [három] bírálat ugyanazon tárgy föltött [...] rendkívüli ügyszeretet, vagy igen mély meggyőződés kifolyása lehet." 25 Maszák hosszasan idézett a képhez mellékelt nyomtatványból, és az ebben kifejtett eszme helyes ábrázolását kérte számon a festményen - amit nem talált. Ennek oka, hogy jóllehet egyetértett Székellyel abban, hogy a művész „a történelmi anyagot szabadon kezeli", a kép elemzésekor nem a Székely által leírtak, hanem saját „eszméje" és felfogása megvalósítását kereste. Székely ismertetőjéből két fontos mozzanatot kell kiemelnünk az „eszmére" vonatkozóan. Egyrészt, hogy „a mohácsi vész nem volt kizárólag a magyar nemzetet sújtó szerencsétlenség, hanem egyúttal csatavesztése az összes keresztény világnak az ozmánok túlnyomó erejével szemközt." Másrészt, hogy „magának a királynak halála, noha lényeges tényezője a későbbi zavaroknak, itt csak kisebb fontoságú episodot alkot. Ez okból a király csoportozatát, ki futásra késztetve környezetétől, még egyszer, de sikertelenül akar szembeszállni a törökök árjával, középtérre tette át a művész." Maszák mindezek után hiányolta, hogy a képen nincsenek egyértelmű utalások arra, hogy a király a Csele-patakba fulladt, arra, hogy tulajdonképpen ki is győzött ebben a csatában, és formai szempontból - mondhatjuk, klasszikus értelemben vett akadémikus szempontokból egy tintorettói felfogást tükröző kompozícióval szemben - hiányolta a hierarchikus csoportosítást, a kép középpontját, a fő világosságot, valamint a világos és egyértelmű előadásmódot - a tényeket. Szemére vetette Székelynek - összhangban a íí. Lajos kapcsán már elhangzott kifogásokkal -, hogy túl nagy teret szentelt a táji elemeknek, etc. A legfájóbb valószínűleg az lehetett Székely számára, hogy saját kritikai érveit hallotta vissza Maszák szájából: a mű már formájában fejezze ki az ábrázolni kívánt eszmét, „s ne kelljen hozzá levélben mellékelni a felfogás megmagyarázását." Maszák másik, övön aluli ütésnek számító megjegyzésével pedig egyértelműen visszautalt előző „vitájukra": „A halottak mesterségesen számított helyeztetésűek, mintha csak photographia alá fektették volna." Erre - a Székely képe védelmében, jobban mondva Maszák kritikusi stílusa és eljárása ellenében végülis tollat ragadó Keleti Gusztáv ekképp reflektált: „Ez kissé homályos megjegyzés, s egy kis magyarázatra szorul épen bíráló részéről, ki egy ízben azt vitatta, hogy »photographia alá fektetett«, vagy állított élő alakokból igen jó történelmi képeket lehet alkotni." Keleti az adott hírlapi keretek között alaposan végigelemezte Maszák bírálatának csúsztatásait, felhívta a figyelmet „felületes vizsgálatára", s Maszákról az volt a véleménye, hogy „a szakavatottság hangján, minden kételyen túlemelkedett önbizalommal [...] visszaélt ítészi kiváltságaival." E bírálat nem más, mint „igen költséges irodalmi időtöltés, melyet mások jólétük csökkenésével, s a hazai művészet jövőjébe helyezett amúgy is elég vékony reményük és bizodalmuk végképi megszakadásával fizetnek meg" - írta, s ezzel jó barátja, Székely valós lelkiállapotára látszik utalni. Ez utóbbival kapcsolatban Dobai János is hasonló következtetésre jutott, mikor 1960-ban azt írta, hogy Maszák kedvezőtlen kritikája a műről nem maradt hatás nélkül a művészre, „akinél a tépelődő és a világmegvető hajlam igen korán megfigyelhető." 2 ' 1 Mindenesetre Keleti a bírálatról írt bírálatában megrajzolta azt a művész-képet, amely Székely elképzeléseivel és törekvéseivel, valamint - emlékeztetve Eötvös álláspontjára - a kultúrpolitikai igényekkel is teljes összhangban volt: Székely olyan művész - írta -, „ki a legmagasabb rendű föladatok megoldására elég tehetséggel és emberi műveltséggel bír, mert tagadom, hogy művészeink közül sokan lennének, kik Székelynél tisztább eszmékkel bírnának a művészet céljáról, kik szűziesb érzéssel és szeplőtlenebb igazlelkűséggel viseltetnének azon nemes eszmék iránt, melyeknek közvetlen ápolása egyik leghálásabb föladata a történelmi festészetnek." A Mohácskép értékelése kapcsán pedig utalt Székelynek arra az érdeklődésére és foglalatosságára is, amely a későbbiekben egyre inkább kéziratokban és vázlatokban maradt: „a művészileg szabályozott véletlen [...] kitűnő érdeme Székely compositiójának [...] És e művészi