Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - BERNÁTH Mária: Rippl-Rónai József Emlékezései

BERNÁTH MÁRIA Al Nyugat kiadásában 1911-ben látott napvilágot az Emlékezések

2 egy okkersárga fűzött, illetve citromsárga keményfedeles változatban, az utóbbi számozott példányokkal. Saját válogatású képek és rajzok reprodukciói, két belefűzött Maillol-levél fakszimiléje és a művész által tervezett, egymásba fonódó virágokat ábrázoló, kék hátterű előzéklap jellegzetessége ennek az egyszerű kiadványnak. A könyvet „az emlékezések kiállításának" nevezi igen plasztikusan egy korabeli kritikus,

3 érzékeltetve azt az evidenciát, hogy Rippl-Rónai memoárjait célszerű a festő egy rendhagyó műveként szemlélnünk. Szavakkal festett pannó ez, melyben „ökonómia alig lelhető fel",

4 de részletgazdag és meg-megbicsakló ecsetvonásokkal olyan hiteles panorámáját festi annak a történelmi jelentőségű környezetnek, melyben élnie adatott, olyan hiteles rajzot kaphatunk festői munkamódszeréről, kapcsolatáról a világhoz, hogy kitüntetett figyelmünkre érdemes. A leírt szó szembesül a művészi attitűddel és magával az életművel. Módszerei nem követik a memoár-irodalom megszokott útját. Számára idegen a közeg, melyben mozognia kell, nyílt őszinteségét, amit önarcképein megcsodálhatunk, a leírt szó béklyózza. A beszélt nyelven ír. Neki, aki képeivel oly könnyedén fejezi ki magát, most stiláris nehézségei vannak, „Ingres hegedűje" az ő kezében csiszolatlan hangon szól.

5 Az Emlékezések széles indítása, a részletező első fejezet arra vall, hogy hagyományos módon, a memoár-irodalom íratlan szabályait követve kívánta azt megírni. Később azonban, ahogyan igen színes, szinte legendás beszélőkedve diktálta, csapongó gondolatait követi tolla, a szerkesztés helyébe pedig az „erről az jut eszembe" közvetlensége lép. Indirekt módon ugyan, de mégiscsak megkapjuk a várt teljességet; az emlékmozaikok tudatunkban az egységes képhez szükséges helyükre ugranak. Az 1880-as évek végén nyomorultul érkezett meg Párizsba, alig lehet mélyebbről indulni. Se nyelvtudása, se pénze, se ismeretsége, de még önálló stílusa sincs. Elszántsága azonban, amellyel ostromolni kezdi az idegen és magát nem könnyen adó világot - a nagyoké. Emlékezéseit párizsi letelepedésével indítja; fel sem merül benne, hogy bárkit is érdekelhetne addigi életútja. Családjáról, életének patikussegédi, majd házitanítói állomásairól egy szót sem olvashatunk, valamint arról a küzdelemről sem, amit - az iskolában elég gyenge képességeket mutató fiú - az elhivatottság egyre erősbödő érzésével folytatott. Kényszerűségből fecsérli korai éveit, bár az is lehet, hogy későn érő alkat, hiszen végül is mikor már döntött, akaratereje átgázolt minden akadályon. Nem olvashatunk Emlékezéseiben a gyötrődő müncheni tanulóévekről, ahol feltétlenül éreznie kellett azt, hogy a festészetnek az itt folyó gyakorlata nem az ő testére szabott, fantáziáját gúzsba köti, ugyanakkor kifejezési nehézségei támadnak. És lehúzott itt, ebben az önmarcangoló lelki és anyagi kilátástalanságban három hosszú évet, nyilván annak az egyetlen vigasznak reményével, hogy mindez valahol majd megtérül. Kitörli tehát emlékezetéből a méltatlan időszakot, és már csak Párizsban találkozhatunk vele könyvének lapjain, 1887-ben. Huszonhat éves ekkor. Emlékezéseinek legszínesebb fejezete szól arról a lelki és valóságos nyomorúságról, amelyet mint Munkácsy segédje élt át. A mester utasításai alapján másolta Munkácsy képeit, hogy valamiképpen felszínen tartsa magát Párizsban. „Mondhatom, oly tehetségtelennek nem éreztem magam sem azelőtt, sem azután, mint éppen akkor. Szinte azt mondhatnám, hogy semmit sem tudtam. Önállóságról, ízlésről pedig egyáltalán szó sem lehetett. Már-már megbicsaklott hitem, hogy festő lesz belőlem."

6 Maradék kis szabadidejében, szinte titokban építgette azt a lassanként érlelődő, majd a Nő fehérpettyes ruhában című képén szinte önmagától kibomló stílust, melyet végre magáénak nevezhetett. „A legnagyobb lelki nyugalommal jóéjszakát kívántam az általam hiába csinált, általam tulajdonképpen soha át nem érzett Munkácsy modornak."

7 „A Munkácsy stílusban festett képeim (...) ha úgy visszakerülnének hozzám, túlságosan nem sajnálnám megsemmisíteni őket ma sem, amikor pedig tisztultabb ítélettel vallom, hogy a haladás minden stádiumának van jogosultsága."

8 Ami az egyéni számvetésen kívül fontossá teszi e fejezetet, az a személyes élmény átütő ereje, az, hogy Rippl-Rónai tanú volt: Munkácsy igaz, már csak az utolsó - emberileg és művészileg is tragikus - évtizedének krónikása. Noha elsősorban önmagáról ír, mégis tisztán rajzolódik ki előttünk a már súlyosan beteg Munkácsy pokoli harca az erkölcsi és anyagi felszínen maradásért, Cézanne, Van Gogh és Gauguin korában, abban a Párizsban, mely már egy emberöltővel meghaladta őt. A háttérből a kapzsi műkereskedők árnyéka elevenedik meg, ahogy lesik az utolsó ecsetvonást, hogy indíthassák kihunyó fényű transzportjukat Amerika felé. Ebben az időben Munkácsynak már csak a szalonja tartotta régi fényét, ahol mindenki Rippl-Rónai József Emlékezései „Szavát akarjuk hallani annak, aki egyébként alkotásai mögé bújik. " Bálint Aladár'