Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - BERNÁTH Mária: Egy közép-európai modell. Hatás és asszimiláció Rippl-Rónai József festői munkásságában

stílust" másodkézből, „neó"-közvetítéssel kapta. Benyomásom szerint észrevehető, hogy az expresszivitás irányába lendül ki (Párizsi intérieur, kat. sz.: 109.) az 1910es - drezdai, berlini, müncheni és párizsi - útja után, amikor végre szemtől szembe találkozott a Die Brücke és a Fauves művészeinek képeivel.

100 Amiben Rippl a korabeli, tágan értelmezett expresszionista tendenciákkal szinkronban volt, az leginkább a posztimpresszionista művészi attitűd. Az impresszionizmus meghaladásához azonban 1907 körül már Magyarországon is igen sok út vezetett, és - kétségtelen, hogy kevésbé artisztikusan - markánsabb eszmei tartalmak próbálták megtalálni az adekvát formát. Rippl-Rónai Park aktokkal című képével ekkor, 1910ben már nem egy Margitay-zsánert vagy Zemplényiintérieurt kell szembeállítanunk - mint a századforduló táján festett képeinél még megtehettük -, hanem Tihanyi Táncét vagy a többi - a MIÉNK-et éppen elhagyni készülő, rövidesen Nyolcakká szerveződő - fiatal művész képeit. Szükségszerű volt, hogy a MIÉNK csoportosulásából kiváló Nyolcak művészei - mialatt Rippl-Rónai úgy vélte, hogy ő ötvenévesen is a fiatal festők vezéregyénisége - 191 l-es kiállításukat már úgy rendezték meg, hogy őt kihagyták, hogy ő nem is tudott róla. A Fauves stíluseszközeinek honosítását akkor kísérli meg elvégezni, amikor fiatalabb pályatársai már nem elsősorban annak formai konzekvenciáira figyelnek, hanem sokkal inkább arra a mondanivalóra, amelynek expresszív utalásrendszere ezekkel a stíluseszközökkel jeleníthető meg. Ha feltesszük most is a kérdést, hogy a magyar művészet fejlődéstendenciái

101 igényelték-e, amit Rippl-Rónai e stíluskorszakában közvetített, és hogy sikerült-e neki ekkor is, mint előző periódusaiban a francia stílus magyar közegbe ágyazása - válaszunk nem egyértelműen igenlő. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy ennek a ténynek a megállapításával egyben minősítsek is: kétségtelen, hogy a leglátványosabb, a legmodernebbnek tűnő, legdiadalmasabb korszakának vagyunk most tanúi. Pöttyös képei egy egészen sajátságos vonulatként jelentkeznek a magyar művészet térképén. Iskolát velük nem teremtett, tevékeny híveket alig vonzott.

102 E képek kitüntetett helyét a sok stiláris gondtól gyötört korszak tükrében a magyar művészetben oly ritkán üdvözölhető nyílt életszeretet, és a művészi biztonság szavatolja. De Nyugat-Európa és Magyarország szellemi áramlatai között már egy másik generáció veri a hidat. Pasztelljei, nyilván a technika diktálta lehetőségek következtében, kevésbé követik jellegzetes stílusperiódusait. A pettyezés eljárása csak az olajtechnikában tudott teljességében megvalósulni, a pasztell tónusát az eldörzsölt felületek adják. Az „egyszerre festés" Rippl által kultivált metódusa a gyakorlatban sokszor az egy ülésre való festés félelmetes munkatempójára ragadtatta. Rippl nem várt ihletre, a munka számára nem ünnep volt, hanem lélegzetvétel. Ezzel együtt jár, hogy a „legkisebb ellenállás útját kereste, melyből mindent félretol, ami a megoldás ízléses könnyedségét zavarhatná."

103 Kállai Ernő a problémamegoldás rippli útját már 1925ben súlyosan nehezményezi. A pasztellek kicsit édeskés, fülledt hangulata, a szépség provokálása - noha talán tudjuk, hogy nem a legadekvátabb válasz a korszak szellemi és művészi problémafelvetésére -, ez az érzékeinkre ható, behízelgő üzenet mégis évtizedek óta töretlenül eltalál hozzánk. A befogadásunk és ízlésünk egy olyan létező rétegét érinti, amelyben elnyomhatatlan a harmónia és a szépség iránti vágy. Pedig, hogy ezenfelül igényt tartott egyfajta váteszszerepre, az nyilvánvaló. Vállalva a némileg didaktikus egyértelműséget, jelentős pasztellekben mutatta fel szabályos időközönként mind önmagát önarcképeken, mind az ország kiváló íróit, esztétáit, „... mindazokat, akik ezt a viszontagságos kis maradék országunkat naggyá, kultúrájukban elismertté teszik".

104 Ezzel az egyértelműen kinyilvánított intellektuális programmal szögezte le jelenlétét és szerepvállalását hazája „szellemi előmenetelében". Rippl-Rónai szellemi igazodása szemben áll kora politikai és földrajzi evidenciáival. Ez a „másság", ez a Bécstől, a monarchiától és stilárisan az akadémiáktól való szellemi tartózkodás, a honi környezetben értelemszerűen egyfajta szellemi gyökértelenség látszatát keltette. Jól látja Justh Zsigmond, hogy „Párizs szellemi légkörében rendesen (...) a művészi és irodalmi áramlatok azon tagjai találják meg szellemi hazájukat, kik koruknál kifinomultság tekintetében pár nemzedékkel előbb vannak."

105 Mivel Rippl-Rónai a modern magyar művészet egyik kulcsfigurája, kitörése a monarchiában évtizedek óta megszabott keretek közül, ez a sajátos tagadása annak a művészi környezetnek, amelybe beleszületett, művészetünk sorsára meghatározó jelentőségű. És még akkor is így van ez, ha ebben a monarchiabeli stíluseszmény-tagadásban nem ő volt az egyetlen. Nagyon is tudatosan veszi magára a századforduló idején egyáltalán nem hálás szerepet, a közvetítőét. „... a hazafiatlanság bélyegét sütik reánk, bár a kultúra helyesen felfogott internacionális irányzatai magukban foglalják a hazafias szándékokat is" - vallja.

106 Nem sodródott, értette, tudta és akarta, amit csinált. Magyar közkinccsé tette a nyugati stílusmozdulatokat és halmozottan tette ezt. A századfordulón kevés művész ceuvrejében van ennyi, egymástól élesen elkülöníthető stíluskorszak, mint az övében, tehát hatalmasat markolt a nyugati kultúrából, tette le elénk és tette egyben „ripplivé" és sajátosan magyarrá. Az is egyértelmű, hogy az általa befogadott heterogén impressziók csak az ő talentumának felügyelete alatt kovácsolódhattak homogén művé. Működése a magyar művészetben a múlt és jelen közötti cezúra és talán egy kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy e század első éveitől ez a piktúra már olyan etalonná vált, amelynek elfogadása vagy elvetése egyben minősített. Amit ő átélhetett és feldolgozhatott, azt ő meg is tette: befejezte művét, ehhez már nem volt hozzátenni való Kigyönyörködte, lelkesülten és pazarul kigyönyörködte magát e világban."

107