Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)
KATALÓGUS / CATALOGUE - A színek nyomában (Banyuls-sur-mer-i képek)
A banyuls-sur-mer-i korszak Rippl-Rónai József 1899 szeptemberében Lazarine-nal Aristide Maillol meghívására a szobrász szülőfalujába, a keleti Pireneusok alján fekvő Banyuls-sur-Mer-be utazott. Három és fél hónapot töltöttek el ott, megismerték a Maillol család szinte minden tagját. Lazarine barátságot kötött Clotilde-dal, Maillol feleségével, Rippl festeni tanította Gaspard Maillolt, Aristide unokaöccsét. Emlékezéseiben több oldalt szentelt ennek az időszaknak: „Maillolékkal szinte családiasán éltünk együtt 1899-ben több hónapon át, Banyulsban, ebben a vallásos hangulatú, hegyes, sziklás vidékű katalániai községben, ahol Maillolnak máig állandó lakása van. Sokat festettem itt, s Maillol, ki eleinte kizárólag szintén festéssel foglalkozott, érdekesnek találta dolgaimat és gyakran hangoztatta, hogy a sajátságos vidék ritka megértésének megnyilvánulását látja ott csinált képeimben. Hajnalban már rendesen ablakunk alatt volt a Maillol család, kenyérrel és fahaj ízű csokoládéval a kezükben vártak ránk, hogy rendes szokásunk szerint a hegyi forráshoz menjünk. Itt ettünk fügét és csokoládét, ittunk a jó forrásvízből nagyokat, s vagy mindjárt munkához láttunk, vagy egy nem messze fekvő pusztára sétáltunk festeni. Azaz: festeni inkább csak én festettem, Maillol inkább az ő archaikus felfogással, nagy gonddal, szeretettel, meggyőződéssel készített gobelinjeinek rajzolgatta terveit." 1 A Banyulsban töltött idő fontos fordulópontot jelentett Rippl-Rónai festészetében, érdeklődni kezdett a természet színei és változásai iránt, palettája kivilágosodott. Emlékezéseiben is említi festői szemléletének megváltozását: „Itt csakhamar mindent színesnek láttam, de még nem »naposnak«. Itt festettem azokat a képeimet, amelyeknek religiózusan egyszerű, de egyúttal színes motívumai átmenetül kínálkoztak a »fekete« sorozattól a napos, vagy ha úgy tetszik, harsogóan színes sorozathoz. A tenger intenzív kék színe indított ki előbbi szándékaimból. Ez volt a fordulópont, innen datálódik mai felfogásom, búvárkodásaim mai állapota a piktúrában. Az itteni tanulmányok, festések különösen arról győztek meg, hogy a képeket nemcsak egyszerre kell megfesteni, hanem a színek erejét - különben nagyon egyszerű módon - fokozni kell. Én az egyszerre-festés szépségében és erejében teljesen bízom. Fő törekvésem azért mindig az, hogy bármit, bármily méretben - már amint ez fizikailag lehetséges - egyszerre, mint piktor-nyelven mondani szokás: egy ülésre fessek meg. (...) Banyuls-i természettanulmányaim, mondom, arról győztek meg, hogy nem elég az »egyszerre-festes«, a vászonnak vastagabb vagy vékonyabb színnel való bedörzsölése, a rajznak színnel való betöltése, nem elég a valeur, hanem éppoly fontos, sőt fontosabb, hogy a színek erejének [okozását megtanuljuk..." 2 Ami a munkamódszerét illeti, Maillol később kissé elítélően mondta: „túl sokat festett és túl gyorsan...." 3 Mem is csoda, hiszen Rippl maga írja Ödönnek: „Mondhatom végtelen szép tájék - az ember amidőn valamibe bele akarna kapni, hogy megörökítsen valamit, a legnagyobb zavarba jön, mert oly tömegesen kínálkozik a sok szép motívum." 4 Másutt: „Igen sokat festek, a vidék minden pontját nagyjából meg fogom örökíteni, különböző időben, melegben, hidegben, vízben stb..." 5 Ez után a művészi vallomás után impresszionizmusba hajló „pillanatfelvételeket", friss, vidám, színes képeket várnánk Banyulsból. De az impresszionizmus legfeljebb annyiban érintette meg Rippl-Rónait, hogy nem komponált, hanem igyekezett „megörökíteni" a motívumot úgy, ahogyan az kínálta magát. Ezeken a képeken, mintha örökké borult lenne az idő, szürke fátyol takarja az eget. Vastagon felrakott, ragacsosnak tűnő nagy festékfoltokat látunk, egyhangú színvilágot, amelyben minden lelkesedés ellenére az okkersárga, a sötétzöld, a sötétvörös, a korabeli kritika szavaival élve „barnásrőt-sárga" 6 színek dominálnak. A változás jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha összevetjük ezeket a képeket a „fekete korszak" műveivel. A DurandRuel galériában 1899 márciusában kiállított tíz fekete képéhez (Körhinta; Mészárszék; A Szajna éjjel stb.) viszonyítva a banyulsi tájképek valóban „tobzódnak" a színekben. A festő egységes, nagy színfoltokból alakítja ki a képeit, nem a natura visszaadására törekszik, nem érzékelteti a tér mélységét, hanem a festményt mint sík felületet fogja fel, amely így a faliszőnyegekkel, gobelinekkel rokon. Lyka Károly 1900-ban így jellemzi a banyulsi tájképeket: „...itt van például Rippl-Rónainak két tájképe, amelyek gobelinszerűen hatnak és bizonyára semmi egyéb céljuk nincs is. Discret színösszeállításokkal, kellemes folttal törni meg a fal egyhangúságát..." 7 A szőnyegekkel való rokonítás annál is inkább helytálló, mivel Aristide Maillol 1899-ben Banyulsban szinte kizárólag „tapisszériákat" készített, ami bizonyára hatott Rippl-Rónaira. Az 1890-es évek a japanizmus második virágzásának ideje a nyugati művészetben. Ekkorra már minden modern festő, köztük Rippl is, beszerezte japán metszetgyűjteményét 8 , ismertek voltak Monet, Manet, Whistler japán hatásra készült munkái. A szecesszió átvette a japanizmus formai megoldásait, motívumait. Véleményem szerint a banyulsi képeken is ezt a szecessziós formanyelvet figyelhetjük meg a síkban ábrázolt tájon szeszélyesen kanyargó utak és hegygerincek vonalaiban, a fák koronáinak hullámzó foltjában, indaszerűen csavarodó törzsükben (Banyuls; Banyuls-l táj Lazarine heverészik; Tájkép stb). A japán művészet Claude Monet által feldolgozott, ismert motívumai is fel-