Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)
TANULMÁNYOK / ESSAYS - BERNÁTH Mária: Egy közép-európai modell. Hatás és asszimiláció Rippl-Rónai József festői munkásságában
kevergeti a színárnyalatokat, mint ahogy annak idején az impresszionista festők, vagy akár a naturalista kortársak tették. Ha megpróbálunk előzményeket keresni, megállapíthatjuk, hogy a Nabis-intérieurökkel összevetve inkább csak tematikus-hangulati inspirációról beszélhetünk, a festői eszközöket tekintve másról van szó. Rippl intérieurjeit leginkább Vuillard rokon műveivel szokás összevetni. 72 Ha megidézzük a Vuillard-képeket, például a Két nő lámpánál 1892-ben (11. kép), és az Esti intérieur 1893-ban (12. kép) festett vásznakat, azonnal egyértelművé válik a kettejük között érzékelhető lényegbeli különbség - nevezetesen Rippl-Rónainál az impresszionista iskolázottság hiánya. Párizsi korszakának art nouveau-ba hajló szintetizmusa őbelőle a logikus belenövés helyett úgyszólván kipattant, a munkácsys korszak után posztimpresszionista lett, tehát nem járta végig azt az iskolát, amit a 70-es, 80-as években az impresszionista kiállítások kínáltak franciaországi barátainak. Vuillard említett képeinek magas fokú művészi rafinériája, benyomásom szerint, egy zseniálisan kiérlelt ellentmondáson nyugszik. A villódzó felületek, a pillanatnyiságot sugalló vibrálás a faktúrában, tehát az impresszionisztikus festésmód, ellentmondani látszik a sötétruhás nők örökkévalóságot és nyugalmat szuggeráló tömbjeinek. Egyértelmű, hogy Rippl-Rónai intérieurjeinek „festészeti anyaga" egyszerűbb, jóval földhöz kötöttebb. A többi „nabi-festővel" még nehezebben találhatunk e műfajban rokonságot. Az impresszionizmuson való túlemelkedés természetszerűleg akkor válik meghatározó problémává, amikor alakos ábrázolás a tét - a mi esetünkben most az intérieurökre kell koncentrálnunk. A naturalista stílusok elég nehezen viselték az emberábrázolás terhét: a posztimpresszionisták nem egy vállalkozása éppen az ember és környezete homogén megfestésének kísérletére irányult, hogy közeli példát idézzünk, gondoljunk csak a nagybányai művészkolóniát életre hívó célokra. Ha térben kicsit távolodni akarunk az annak idején Rippl-Rónait is befogadó „nabi-akoltól", nyilvánvalóvá válik, hogy ugyanez a küzdelem áll igen sok művész érdeklődésének középpontjában. Érthető, hogy a francia határokon kívül könnyebb volt az impresszionizmust megtagadni. Teljes egészében ez - akár a szimbolizmus (például Khnopff), akár az expresszionizmus (például Munch) irányába - a nem franciáknak sikerült igazán. Annál is inkább így kellett lennie, mert az impresszionizmus eredményeivel nehezebben sáfárkodtak. A korai Khnopff-intérieurön (Schumann hallgatása közben, 1883) a vattaszerűen puha környezetben realisztikusan fogalmazott figura töri meg az összhangot (13. kép). Munch, A beteg kislány című korai képén (1885-86) a környezet és a figura egységét az egész felvitt felület spachtlival való levakarásával kísérelte meg elérni. Most már a Rippl-Rónai intérieur-képek stílusával szembesülve, és tekintetbe véve az itt elmondottakat, azt a következtetést kell levonnunk, hogy e képeinek homogén megjelenése mindenekelőtt annak köszönhető, hogy ő Párizsban már nem az impresszionizmuson nevelkedett. Számára az impresszionizmus nem genetikus 13. Fernand Khnopff: Schumann hallgatása közben, 1883. Brüsszel, Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique I Listening to Schumann, 1883. Brussels, Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique elkötelezettség, hanem egy olyan tartomány, amelynek elemeivel legfeljebb gazdagíthatta látásmódját, művészi szabadságát. Megfigyelhető, hogy számára a valeur már fontosabb a plein air értékeinél. Formái kompaktabbak, jól felépített és tudatos foltrendszerrel dolgozik, szellemi 14. Zemplényi Tivadar: A szegény asszony otthona, 1896. Budapest, MNG I The home of the poor woman, 1896. Budapest, Hungarian National Gallery
