Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - BERNÁTH Mária: Egy közép-európai modell. Hatás és asszimiláció Rippl-Rónai József festői munkásságában

15. Jendrassik Jenő: Misére, 1896. Budapest, MNG I Hungarian National Gallery értelemben egyszerűsít,

73 megfontoltan komponál. Formailag bizonyos dekorativitást is hordoznak e képek, a posztimpresszionista festői elveknek a szintetizálás irányába mutató mozdulatait. „Dunántúli színessége"

74 nem reflexek visszatükröztetése: ha ezek még nem is tiszta színek, mint majd 1907 után, de a vigyázott egyensúly nem kevéssé fontos elemei. Az itt vázolt és magyar vonatkozásokban teljesen újszerű stiláris képletet ültette hát át Rippl-Rónai egy olyan - a Műcsarnok falairól minduntalan visszaköszönő - témába, mint a zsáner-intérieur. A magyar kiállításlátogatóknak semmi sem tetszhetett ismertebbnek, megszokottabbnak, és főleg egyértelműbbnek, mint az otthon-képek (14., 15. kép). Speciális és a század végén már igen kétes értékű elágazása ez a festészeti historizmusnak, noha gyökerei éppúgy az akadémiákba kapaszkodnak. A zsánerfestészet nálunk elterjedt válfaja szorosan a müncheni akadémiákhoz kötődik, legjellegzetesebb képviselői onnan kerültek ki. Realizmusuk félreértett, mert csak a stílus realizmusát művelik. Talán jobban megvilágítja ezt az állítást egy Courbet-ról feljegyzett epizód. Courbet, miután megszemlélt egy német tájfestészeti kiállítást, így kiáltott fel: „Hát ezek az emberek sehol sem születtek?"

75 ügy hisszük, Courbet e mondata érzékelteti a realizmus valódi lényegét, a tárgyhoz fűződő érzelmi átlényegítés jelentőségét. Pedig a zsánernek mélységes realista hagyományai voltak - elsősorban a 17. századi holland életképfestészetben 7 -, és ezzel a biztos útmutatással a 19. század utolsó harmadáig, mondhatjuk megfelelően is sáfárkodott.'

7 Elég, ha a magyar festészetben csak arra a vonulatra figyelünk, amely Barabás Miklóstól Lötz Károlyon át Munkácsyig ível. Később is vannak tiszteletet parancsoló kivételek, gondoljunk például Réti Istvánra, aki szelíd elbeszélőként intérieurjeiben mindvégig távol tudta magát tartani az olcsó megoldásoktól (16. kép). A múlt század 70-es, 80-as éveitől a zsáner azonban megszűnt egyszerűen szituáció-ábrázolás lenni, az érzelmességét tudta a legkevésbé homogenizálni. Immár nagyobb szerepet - a művészet határain túlit - vindikált magának: a művészt alig érdekli más, mint a tartalom végsőkig feszítése, túlmagyarázása, kiélezése. Rippl öntudatlan (?) asszimilációjának bravúrját hajtja végre most. Intérieurjei olyanok, mintha történetet mondanának - de mégsem! E történeteknek nincs eléjük és nincs végük, nem folytathatók, mint a magyar zsánerek, nincs szövegkönyv. Képet fest, nem történetet. Létezés van, lényegében magányos figurák, szemlélődés, távolságtartás. Egyszerű prezentáció, állapotábrázolás ez. A megfestett szituáció nem gondolatokat kíván ébreszteni, fantáziánkat nem mozgósítja, inkább hangulati impressziót provokál. „Az impresszió felfokozódva átlendül a kiérleltségbe és az állandóságba és vallásos jelleget nyer."

78 Rippl intérieurjei olyanok, mintha szentimentalizmus rejtőzne bennük - de mégsem! Ez inkább az örökkévalóság szuggesztiójának szentimentalizmusa. Néha me16. Réti István: Öregasszonyok, 1900. Budapest, MNG I Old women, 1900. Budapest, Hungarian National Gallery