Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - BERNÁTH Mária: Egy közép-európai modell. Hatás és asszimiláció Rippl-Rónai József festői munkásságában

meghozni, és inkább azt tudatosítjuk, hogy milyen mértékig befolyásolta a magyar századelő művészeti összképét, akkor reálisabban, és a megfelelő súllyal leszünk képesek felbecsülni e periódusának jelentőségét. E korszakához a kulcsot egyrészt személyisége és sorsa, másrészt tudatos művészi koncepciói adják. Kaposvárott, ahol „egy-egy század volt egy-egy óra"

66

, ő megszervezi „földi paradicsomát." ,Vegetatív létezés, érzéki melegség, az idő megállása, el nem múló állandóság, maradandó természeti állapot, cselekvés és konfliktus nélküli társas élet, egyensúly. (...) Megérezni a természet szelíd törvényét, és ebbe beleágyazni a szenvedélyeitől és vágyaitól megszabadult emberi életet" Werner Hofmann 67 mintha Rippl-Rónai képeit analizálná, mikor a polgári szentimentalizmus ismérveit sorakoztatja. „Szerintem csak az lehet dokumentuma életünknek, amiben magunk élünk"

68 - írta Rippl-Rónai. Otthonképein a szenvedélyeitől és vágyaitól megszabadított emberek közvetlen családtagjai, kiknek „egy-egy jellemző vonásuk van, mint a természeti tárgyaknak, kőnek, vasnak, fának..."

69 Ellentétben Vuillard fényittas ablakaival, vagy kitüntetett helyet elfoglaló lámpáinak

70 nevesített fényforrásával, e szobákba még csak a fény sem hatol be kívülről, a dolgok önmaguktól olyanok, amilyenek. Rippl-Rónainál ablak ha van, előtte függöny, lámpa sehol, így lesz teljes az izoláció, az emberek és tárgyak egymásrautaltsága, valamint szuggesztívvé mindezek mélyén egy palástolt érzelmi izzás. Mielőtt megpróbálnánk Rippl-Rónai intérieur-képeinek a nyugat-európai, illetve a magyar művészet közötti hídszerepét analizálni, előbb regisztrálnunk kell az 1902 és 1907 közötti rövid stílusperiódus - a „fekete" korszakhoz képest szembetűnően megváltozott és asszimilációs törekvéseit leginkább hordozó - festői eszközeit. Bizonyos fokig az új témakör - az intérieur maga is involválja formavilágát. Először is magyarázza a legbanálisabb változást: megszűnik az álló, nyújtott kép11. Edouard Vuillard: Két nő lámpánál, 1892 / Two women by lamplight, 1892. Saint-Tropez, Musée de l'Annonciade 12. Edouard Vuillard: Esti intérieur, 1893 / Evening interior, 1893. Winterthur, Kunstmuseum formátum, a vásznak mérete visszatér a hagyományoshoz, mintegy jelzéseként a hangsúlyozott hétköznapiságnak. Másodszor, mint talán a legfeltűnőbb változást kell említeni, hogy Rippl a „fekete" korszak síkszerűségéhez közelítő és ezáltal is a dekorativitást hangsúlyozó képei után, most hirtelen kiélvezi a térillúzió összes lehetőségét. Ehhez aztán fel is használ minden festői furfangot. Több képén él a térmélyítésnek azzal az eszközével, hogy az ábrázolt intérieurből egy nyitott ajtón 71 a szomszéd szobába látunk. (Például Fehér fal, barna bútorok, 1903; Amikor az ember visszaemlékezéseiből él, 1904; Piacsek bácsi babákkal, 1905, stb. kat. sz.: 67., 70., 74.) A térmélyítés eszközeként regisztrálhatjuk a helyenként mélységében átlós kompozíciót (mint ahogy többek között az előbb felsorolt képeken is), vagy hogy tükörbe néző modellt fest: a szoba mélységét ekkor a tükörkép érzékelteti. (Például Lazarine a tükör előtt, 1902, kat. sz.: 57.) Harmadik ismérvként a „fekete" korszak műveihez képest szembetűnő, hogy a formákat itt nem ölelik körül kontúrok, mert a formaképzésnek egy merőben újszerű alkalmazásával találkozunk most képei színpadán. Végezetül színvilágát kell említenünk mint e korszakának egyik legfeltűnőbb és sajátosan rippli jellegzetességét. O franciaországi képeiben sem használt lokális színeket - a stílusra koncentráltság, a stílusalkotás magára kényszerített pózát amint láttuk - a színtagadás puritanizmusával juttatta érvényre. (Ebben a vonatkozásban alaposan különbözött a Gauguin-Nabis-vonal festőitől.) Most tehát, amikor kényszerűen leszámol azzal az ábránddal, hogy a legmodernebbnek kell lennie, palettáján türelmesen ki-