Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)
TANULMÁNYOK / ESSAYS - BERNÁTH Mária: Egy közép-európai modell. Hatás és asszimiláció Rippl-Rónai József festői munkásságában
a szavak mögé nézünk. Ezt nyilatkozta: „Rám nagyon hatott Puvis, talán a legjobban az összes művészek között. Még ma is meghatottsággal gondolok rá és úgy bámulom, mint egy félistent." 49 E rajongásnak, ahogy már korábban is írtuk, nagy hagyománya volt a Nabik között. Ha arra az időtlenségre, állapotszerűségre gondolunk, mely átlengi Puvis de Chavannes művészetét, színeinek visszafogottságára, meg is érthetjük Rippl-Rónai lelkesedésének okát, azt, hogy követőnek érzi magát. A lényeget tekintve azonban nem látjuk annyira egyértelműnek ezt a kapcsolódást: ideatelt világa, párbeszéde az istenekkel nem befolyásolta RipplRónait. Vajon hibájául róható fel ez az interpretációs józanság? ügy gondolom, éppen ellenkezőleg. Elő, több gyökerű áramlatba kapaszkodott, és mindezt a maga képére formálva nyújtotta át nekünk. Magyar festő volt és maradt is Párizsban, még ha érzékeny festőiségére hatottak is azok az impulzusok, amelyek a látvány szintjén körülvették. Ha nem így lett volna, most a nagy magányosok mellé kellene állítanunk. És milyen érdekes, hogy épp Csontváry és Gulácsy különállását - zsenialitásuk mellett - művészeten túli körülmény, a beteg lélek mítoszteremtése emeli ki a hazai közegből. A gödöllői művészek nagy, ezoterikus indulataikkal - bár tevékenységüket szívesen kebelezzük be a szimbolizmusba - lényegében az allegorikus megjelenítésnek, a 20. században már kétes értékű területén maradtak: képeik nagy része még ma is inkább kuriózum, mintsem esztétikai élmény. Hozzánk a szimbolizmus később érkezett, és merőben más szellemi tartalmakat hordozott, mint Nyugat-Európában. Nemzeti kultúránk szerves része Rippl, de éppen így, éppen azért, mert öntudatlanul is génjeiben hordozta azt az információt, hogy meddig és mennyit, hogy betöltse a magyar művészetben kijelölt feladatát. NYUGTALAN ÉVEK „Csakhamar mindent színesnek láttam" Rippl-Rónai a századforduló körüli években jutott művészi pályájának legkritikusabb időszakába. „Ha francia lennék - többet hallana rólam - ki voltam", 50 tapint valószínűleg a lényegre egy későbbi levelében. Mint idegen, csak a legnagyobb erőfeszítések árán és többszörösen bizonyítva érvényesülhetett. Nagy munkája kötötte egyébként 1896-tól Magyarországhoz - tervezi és kivitelezteti Andrássy Tivadar gróf budai palotája ebédlőjének berendezését. 51 Lényegében 1898 végéig, amikor is a kész ebédlőt bemutatja, egyfolytában úton találjuk: hol Pécsett Zsolnayéknál, hol Wiesbadenben, ahol üvegei készülnek, továbbá Kaposvár, Párizs, Budapest, többszörösen Tőketerebes, Bécs, München, Frankfurt, Berlin és Jernye e rövid három év útiprogramja. Szellemi energiáinak átállítása más művészeti területre és az országhatárokon átnyúló szervezési kényszer felőrölte nyugodt festői munkaritmusát és ugyanakkor területen kívülivé tette Párizsban, anélkül azonban, hogy hazatérési terveit csak egy jottányival is elősegítette volna. Az 1899-es, Durand Ruelnél rendezett Nabis-kiállításon való részvétele volt úgyszólván utolsó franciaországi kísérlete: sikert, sorsának jobbra fordulását várta tőle, magyarországi elfoglaltsága miatt azonban nem volt elég ideje, hogy felkészüljön rá. A kritikák nem is fukarkodtak az elmarasztalással. 52 Fizikailag és szellemileg elgyötörten 1899 szeptemberében eldöntötte, hogy egyelőre mindent maga mögött hagy, és több mint három hónapra jó barátjához, akivel még a korai években Knowles hozta össze, Aristide Maillolhoz ment a Pireneusok övezte faluba, Banyuls-sur-Merbe. Életének egyik leghomogénebb stílusperiódusa bontakozott itt ki. ügy látszik, művészileg nem látta járhatónak az eddigi utat, elbizonytalanodhatott. Hogy csak sikertelenségén érzett keserűsége vagy valóban egyfajta „csődérzés" miatt próbált meg változtatni stílusán, ezt nehéz eldönteni. Ha meggondoljuk: a színredukció, a grafikusan vékony és kontúros festésmód, a finom és tökéletesen egységes megjelenés érdekében tett megannyi visszafogottság - egy olyan vérbeli festőnél, mint Rippl-Rónai volt - csak igen nagy lemondások, illetve önmegtartóztatás árán valósulhatott meg. „Fekete korszakának" stílusa elég szűk világ jelenítésére volt alkalmas, a lehetőségeket az utolsó tíz évben tehetségének legkvalitásosabb eszközeivel és ízlése teljes rafinériájával valóban kiaknázta. Az önismétlés veszélye nélkül - mint láttuk, a kellő figyelmeztetéseket is megkapta - ezt aligha lehetett tovább folytatni. Erőszakosan kitépte magát a városi környezetből, és végre hátrahagyott már mindent, ami a festészettől elvonta. Banyuls-sur-meri tartózkodása alatt igen sokat dolgozott, megpróbált mind témában, mind stilárisan új alapokat teremteni. Átmeneti időszak ez, az ceuvreben különálló, homogén, rövid és összetéveszthetetlen stílusperiódus, ügyszólván tanulnia kell a színeket, a távlatot, a látottak dimenzióját. A tízéves önmegtartóztatást vétkezi, helyenként még bizonytalan mozdulatokkal. Jobb helyre nem mehetett volna, a természet vad és színes szépsége, a hegyek és völgyek távlata előcsalogatta belőle a feledésre ítélt szemlélődést. Bármelyik, ebben a három hónapban készült tájképét nézzük, mindegyik hordozza a bekövetkezett változásokat (10. kép). E változások egyben eljövendő stíluskorszakaihoz vezető szárnypróbálgatásokként értékelhetőek, és ezt maga Rippl-Rónai is így látja. Emlékezéseiben nagyon plasztikusan elemzi festészeti működésének ez intermezzóját. „[Banyulsban] csakhamar mindent színesnek láttam, de még nem »naposnak«. Itt festettem azokat a képeimet, amelyeknek religiózusan egyszerű, de egyúttal színes motívumai átmenetül kínálkoztak a »fekete« sorozattól a napos, vagy ha úgy tetszik, harsogóan színes sorozathoz. A tenger intenzív kék színe indított ki előbbi szándékaimból. Ez volt a fordulópont, innen datálódik mai felfogásom, hogy (...) a színek erejét fokozni kell." 53 E keresztútnál, a kicsit egyjellegű képek között („Csodálatosan könnyen dolgozott... Túl gyorsan és túl sokat..." 54 ) - áll egy remekmű, az Aristide Maillol portréja (kat. sz.: 56.). Fülep Lajos 1910-ben az „összefoglalóbb feladatok"-ra való készséget hiányolta Rippl-Rónai művészetében, 55 és nem véletlenül emelte ki a Maillol-portrét, mint ahol ezt a kvalitást megvalósultnak
