Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - SZABADI Judit: A festői személyiség és látásmód megnyilatkozása Rippl-Rónai és Cézanne modelljeiben

Dosztojevszkijre egyaránt emlékeztető tragikum auráját véli felfedezni a döbbenetes drámaisággal megfestett női alakban, akinek kiugrani látszó szemgolyója az üveges tekintettel inkább sötét, üres gödörre emlékeztet, annyira hiányzik belőle a lélek fénye. Remegő, kiszáradt lelke inkább durva kezének összezárt mozdulatában talált menedékre. Cézanne, aki már régóta világos színárnyalatú és a szivárvány színes reflexeiben ragyogó képeket festett, és tündöklő, mélyen zengő kékeket, melyhez fogható színt - harmonikusságában, telítettségében és transzcendenciájában - egyetlen kortársa sem ismert, itt váratlanul a vigasztalan sötétség áthatolhatatlan leplét borítja modelljére és az egész vásznat bevonja vele, hogy csak a fejre szorosan rátapadt fehér fejkendővel tegyen kivételt. Ripplnél a mulandóság melankóliája, Cézanne-nál a kiúttalanságba torkollt élet rettenete, íme egy újabb élmény- és karakterbeli különbség, amely ellentétes irányba - a gyöngédség és a brutalitás végletei felé - taszítja modelljeiket. * Érdekes, hogy ez az ellentét tompulni látszik, ha festőink férfimodellhez nyúlnak. Cézanne egyszerre csak gyöngéd lesz, ahogyan ez például Vidor Choquet karosszékben című művén történt (12. kép), Rippl-Rónai pedig sűrű, tömény, monumentális, amikor akár az apja, akár Maillol arcképét megformálta (kat. sz.: 56.). De mindkét emberi és festői tulajdonság kölcsönösen jellemezte őket, ha férfiportrét festettek: Rónai Bonnardportréja a kemény tartás és a szuggesztivitás ellenére sincs híján valami elérzékenyüléssel határos líraiságnak, míg Cézanne Choquet-ről is festett csupán a fejet ábrázoló markánsabb arcképet is, nem is beszélve Vollard vagy Joachim Qasquet hihetetlen erővel megjelenített személyiségéről. Lehet, hogy Rippl jobban megfelelt az arcképfestés reprezentatív igényeinek és olykor talán az ünnepélyességnek is, mely például Lajos és Ödön „beállított" és választékos eleganciájú kettős portréjában kísérteni látszik. Cézanne pedig talán közvetlenebb és szókimondóbb, de ezek az árnyalatokban és hangsúlyokban kifejeződő különbségek nem érintik a megfigyelés pontosságát és a karakter kifejezésének koncentráltságát, és nem érintik a modelljeik belső életére való ráérzést sem, mely az úgynevezett realista emberábrázolásban a fiziognómiai hasonlóság és életteliség mellett, a lélek és a lényeg felmutatásának legdöntőbb kritériuma. Akik hiába keresték Cézanne női portréiban a lélek kifejeződését, és joggal gyanakodtak rá, hogy a festő a kiüresedett tekintetek mögé csak a semmit rejtette el, most arra a felismerésre juthatnak, hogy a mester másképpen „kezelte" férfi és női modelljeit, illetve nem ugyanarra használta őket. De hogy a lélek, egyáltalán: a kedély moccanásaira vagy éppen szélsőségesebb hullámverésére nagyon is fogékony volt, mindvégig elárulták az önarcképek, a saját lényével való szembesülésnek ezek a többnyire rosszkedvű vagy zaklatott, már-már egzaltált megnyilvánulásai. Hogy mi lehetett az oka a nők eme fent említett „degradálásának", nemcsak túlságosan messzire vezetne, hanem a tulajdonképpeni témánktól is eltérítene. Azt azonban talán még ebben az összefüggésben sem 11. Paul Cézanne: Öregasszony rózsafüzérrel / Old woman with a rosary, 1895-96. London, National Gallery érdemes véka alá rejteni, hogy Cézanne kezdetben egy sereg erotikus tárgyú képet festett (Orgia, Csábítás, Szt. Antal megkísértése, Örök nőiség, Szerelmi küzdelem), és tette ezt olyan dühödten, féktelenül, szenvedélyesen, amiben nem a nők iránti hódolat, hanem sokkal inkább a természet kikerülhetetlen törvényének a felismerése rejlett, azaz: a nemiség „könyörtelen" biológiai törvényszerűségéé, és egyben a természet iránti alázaté. A fiatal nőket ábrázoló képeiben ez az elszemélytelenített természeti jelleg az, ami megmaradt, teljesen fölszippantva az erotika leghalványabb nyomát is. Még a legszebb Hortense Fiquet-képmás is (Madame Cézanne az üvegházban, 1891-92), aszexuális és egykedvű, ahol a nő virágok és lombok között napsütötte, aranyló fényben jelenik meg, és fekete ruhájának karcsúsító kecsességében sem alkalmas másra, mint egy hamvas gyümölcs asszociációjának a felkeltésére. A nő elveszítette nőiségét, de mintha emberi mivolta is csorbát szenvedett volna: lélektelenné vált. A férfiak ezzel szemben nagyon is individuálisan vannak ábrázolva, mintha Cézanne minden olyanfajta érzékenységét, amely benne az emberi életre, illetve a sorsra volt kihegyezve, beléjük sűrítette volna. Férfi modelljeiben éppen azt az engesztelhetetlenséget adta fel, amellyel fiatal női modelljei előtt a humánus létet eltorlaszolta. Ennek az újszerű érzékenységnek az egyik lenyűgöző darabja a Victor Choquet karosszékben (1877), mely a pillanat és a lélek kerekdedségét tekintve is Rippl mű-