Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - SZABADI Judit: A festői személyiség és látásmód megnyilatkozása Rippl-Rónai és Cézanne modelljeiben

lisan. Az, hogy előszeretettel ábrázolta profilban a modelljeit (Piátsek Margit képmása, 1892; C/éo de Merode rokona, 190ÍJ, félreérthetetlen képi lelemény ugyan, de művészileg könnyítés is az ábrázolt személyek karakterének a megragadásában, pontosabban abban, hogy a jellemábrázolás fontossága más festői szándékok megvalósításának az érdekében visszahúzódjék. A női arcok egyszínű háttér elé rajzolódnak ki, és belső sugárzásuk és a kifejezés intenzitása egyaránt a roppant érzékeny festőiségen, pontosabban: a kivételesen delikát színhasználaton múlik. Piátsek Margit belső fénytől áthatott arca az ultramarinkék háttér előtt nemcsak még sápadtabb és áttetszőbb, hanem az egyszerre intenzív és emocionális színtől, mely a kalapján remegő halványzöld tülldísszel kényes kontrasztot alkot, ezoterikus lényét a „simogató álmok mágiájával" is bevonja (kat. sz.: 18.). ugyanez a kettősség: a delejes, érzéki szépség és a kifürkészhetetlenség különös aurája lengi körül Cléo de Merode rokonának arcmását is, melyen a világos árnyalatok gyengéd szólama mindössze a gyöngyházszürkére, a halvány tojáshéjszínre és a lazacrózsaszínre korlátozódik, hogy velük a nyak köré tekert fekete boa és a haj sötét, pihegő foltja alkosson fanyarédes szín kontrasztot. Az, hogy nem a sötétből, hanem a hajnali fények derengéséből világlik elő az arc, azaz: egy tündöklően világos alapon egy hasonlóan világos árnyalat nemcsak „megél", hanem a fényben a fények gyűjtőlencséjévé válik, a képet a kifinomult artisztikum fölülmúlhatatlan remekévé avatja (kat. sz.: 45.). Szikárabb ízlés, nagyobb élet- és emberismeret az, amely Rippl öregasszony-portréit a fiatal női képmásoktól elválasztja. Persze, valószínűleg nem az emberismeret, hanem ezúttal az igény nagyobb az élettapasztalat és az emberi sors kifejezésére, hiszen ez utóbbi a női szubsztanciát megtestesítő fiatal szépségekben mindvégig el volt fedve. 1894-ben festette Rippl az Öreganyámat, 1895-ben pedig az Öreg hölgy ibolyacsokorral című képet (kat. sz.: 30.). Mindkettejükben a méltóság és az elegancia egyesül az elárvultsággal és talán egy csöppet a védtelenséggel is, ahogyan a magas kor mintegy a magány láthatatlan falát vonja köréjük. Az Öreganyám sápadt arcát a vénség fakította meg; tekintete a befelé figyelőké és az emlékezőké. Van abban valami provizórikus, hogy ahelyett, hogy jó mélyen befészkelődnék a karosszékbe, csupán nagy óvatosan a szélére ül, önkéntelenül is felvetítve azt az élethelyzetet, amely a jelennel való kapcsolatát teljesen elvékonyította, és egész létét az élet és a halál határmezsgyéjére sodorta. Mozdulatában egyaránt benne van a mából való kívül maradás és az e világból való elszólításra figyelő készenlét fanyar rezignációval és egyben megbékéléssel áthatott állapota. Még mintha az útiruhára emlékeztető öltözék is ezt a búcsúzásra való készséget idézné; miért viselne különben a bájos kis öregasszony egy zárt szobában kesztyűt, gyapjúsálat és sapkát? Rippl-Rónai mesterien érzékeltette az Öreganyám alakját körüllengő melankóliát a színekkel is: a háttér hideg szürkészöldje maga is dideregtető, bár ezt a hatást megszelídíti és a meghittség meleg áramlatával egyem líti ki a ruha és a karosszék gyönyörű dohánybarna árnyalata. Az, hogy végül a kép monokrómnak hat, a szí10. Paul Cézanne: Madame Cézanne kék kabátkában / Madame Cézanne in a blue jacket, 1886 körül. Houston, Museum of Fine Arts nek tökéletes megfeleltetésének az eredménye, és így nem véletlen, hogy a festmény a mester színredukciós korszakának az egyik gyöngyszeme. Cézanne-nak is van egy öregasszonyt ábrázoló képe, talán egyetlen ilyen tárgyú kép ez egész művészetében. 1895-96-ban festette, az Öreg hölgy ibolyacsokorral című művel csaknem órára egy időben, és az Öregasszony rózsafüzérrel címet adta neki (11. kép). Itt azonban szó sincs arról az emberi lélek iránti közömbösségről, amely feleségéről készült portréit évtizedeken át jellemezte. Habár akkor is előfordult, hogy néhányukba saját magányát festette bele, itt alig lehet kétségünk afelől, hogy a már öregedő, megkeseredett és lényegében teljes visszavonultságban élő mester fogékonnyá vált az ember belső nyomorúsága és kitaszítottsága iránt, és ő, aki az érzelmeit általában elrejtette, ezúttal arra kényszerült, hogy a magány poklába a legteljesebb azonulás gyötrelmével nézzen bele. A kép modellje egy hetven év körüli öreg szolgáló, aki Cézanne elbeszélése szerint bigott vallásosságban, de valódi hit nélkül élt, és ez a meghasonlás egy tébolyodott pillanatában arra késztette, hogy megpróbáljon átmászni a kolostor falán. Ahogy a képen megjelenik összeroskadva, de makacs megátalkodottságban és agyondolgozott kezében egy rózsafüzért tartva, szomorú állathoz hasonlító csúf arca az imára való összpontosítást és valamiféle sanda „kitekintés" bizarr huncutságát tükrözi vissza. Joachim Gasquet, a költő, akiről Cézanne egy nagyszerű portrét festett, Rembrandtra és