Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Szinyei Merse Anna: A nagybányai festészet plein air előzményei
kat ábrázolnak, így érdekes tematikus összehasonlításra adnak lehetőséget Hollósy jó három évtizeddel későbbi szénaboglyás képeihez. Utóbbiak inkább az érett impresszionizmus formabontását ötvözik egyfajta expresszív, zaklatott ecsetjárással. Ahogyan a század első felében, sőt még Lotznál is a gémeskút volt az alföldi rónaság legfőbb térszervező eleme a képeken, úgy vette át ezt a szerepet a század utolsó harmadára, sőt a századforduló után is a széna- vagy szalmakazal. Nagybányán szintén sok festő által kedvelt motívum volt, akárcsak a franciáknál, belgáknál, olaszoknál. Deák-Ebner Párizsban is sikert aratott szolnoki képeivel. 1881-ben Aggházynak írt levelében frappánsan megvilágítja az akkori, immár plein air közízlést. „Kis képet! Egy-két alakkal, valami érdekes motívum, szélesen kezelve és élénken színezve. És ami a fő, világosan, amennyire csak lehet. A sötét képek itt nehezen kelnek. Holmi kis egyszerű scenát a szabadban, füvekkel, virágokkal, fákkal, érdekesen és ízléssel. Én magam is nagyobbrészt ilyen dolgokat csinálok és még egy sem maradt a nyakamon". 22 Az alföldi mezővárosok életének festői mozgalmassága azonban főleg zsánerképek alkotására ihlette az odasereglő művészeket, hiszen a közép- és kelet-európai műpiacon azok kelendőbbek voltak. Másutt is, akik megmaradtak a tájfestésnél, vagy etnografikus külsőségek hangsúlyozásával keresték a közönség kegyeit (Pállik Béla, Böhm Pál, Vastagh Géza,) vagy borongós, kissé szentimentális hangulatú tájakat festettek, mint Tölgyessy Artúr, és némileg Spányi Béla. Deák-Ébnernek is inkább csak kisméretű képeire, tanulmányaira jellemző a fenti levélrészlet, hiszen nagyobb méretű életképei másképp követték az ízlésváltozást. Az 1870-es évek Párizsában a Courbet nyomán elterjedt munkástémát éppúgy megfestette, Munkácsy-hatással keverve, mint a később Miilet, majd Bastien-Lepage befolyására kialakított világos tónusú realista Favontató asszonyokat. Utóbbi felfogása nem is esik messze a későbbi nagybányaiak úgynevezett finom naturalista korszakától. Mindemellett a barbizoni hagyományok folytatása és egy Jules Breton-szerű idilli megközelítés sem volt tőle idegen. Aggházy Solo című képe, melyet a Műcsarnok 1889-es téli kiállításának katalógusából ismerhetünk, a mélybe nyúló lapos táj előtt monumentálisan felmagasodó fáradt emberi alak millet-i hagyományát folytatta, és ezzel Glatz Oszkár jó néhány képét is megelőlegezte. Deák-Ébner hatása ismerhető fel a már Münchennél említett Pataky László rövid szolnoki periódusában. 1880-as Vásár című képe, vagy néhány lendületes tájképe plein air jelleget mutat. Némelyik későbbi huszáros kompozíciója is szerencsésen kapcsolja össze a figurákat szélesen, lendülettel festett környezetükkel. Szociális tartalmú, szürkés gyöngyházas tónusú, nagyobb képei a nagybányaiak finom naturalista festményeivel párhuzamos eredmények: a Bastien-Lepage, vagy Fritz von Uhde-féle tanulságok másfajta lecsapódásai. Bihari Sándor is Deák-Ebnerrel utazott Szolnokra első ízben elég későn, 1885-ben -, ami döntően befolyásolta további működését. Mint Ebner Húsvéti körmenete, Bihari Román temetése is a világos, részletgazdag plein air példája. 1886 körüli Készül a vacsora című képe Iványi Grünwald hat évvel későbbi Pásztor és parasztasszonyának előzménye. Festészete fokozatosan vált nagyvonalúbbá és ezzel egyidőben színesebbé: az igazi kiteljesedést a szolnoki művésztelepen való végleges letelepedése hozta meg 1900-tól korai haláláig, 1906-ig. Ennek az utolsó korszakának napsütötte színvilága lelt folytatásra a korábban sokkal sötétebben festő Fényes Adolfnál, aki Biharival együtt alapító tagja és egyik első telepese volt a szolnoki művésztelepnek. Ekkori működésük azonban már kívül esik az előzményeket vizsgáló tanulmány korszakán. A Szolnokra mind nagyobb számban odalátogató magyar és osztrák festőkre tehát felszabadító hatással volt a városnak és környezetének különös atmoszférája, vásárainak festői nyüzsgése. Ennek az életnek eleven visszaadására törekedtek. A múlt századi osztrák festészet legérdekesebb figurái közé tartoznak ezek a művészek, akik Pettenkofen nyomán a műcsarnoki kiállításokon is rendszeresen megjelentek. Közülük egy festőnő, Tina Blau érdemel talán elsőként figyelmet, mint az alak és a táj egységes kezelését biztosító plein air különböző fázisainak következetes alkalmazója. Eugen Jettel, akivel Paál László együtt festegetett Hollandiában, majd Barbizonban is találkoztak, már 1878ban kiállított egy Magyar tájat a Műcsarnokban. A bécsi Zimmermann-iskola növendéke volt ő is, akárcsak Paál és Mészöly , de hamarosan levetette magáról az ott tanult részletező előadásmód nyűgét és a plein air megvalósítására törekedett. Akadémiai társa, Rudolf Ribarz ugyan nem járt Szolnokon, de az 1883as, 84-es és 85-ös budapesti tárlatokon a fiatal magyarok megfigyelhették széles festésmódját, melyet hosszú párizsi tartózkodása folyamán fejlesztett ki, részben Decamps fény-árnyékainak hatására. Pettenkofen, Jettel és Ribarz egyébként Párizsban kapcsolatban állt Munkácsyval, korábban Paál Lászlóval, valamint a kilátogató magyar festők zömével. Az osztrák Stimmungsimpressionismus 1 ^ vezető mestere, Theodor von Hörmann változatos pályája folyamán szintén többször járt Magyarországon. Franciaországi tanulmányai idején ő is Barbizonból indult ki, mint annyian mások, hogy aztán egyre színesebben és szélesebben fesse motívumait, mindig szigorúan kint a szabadban. Emil Jacob Schindler nála részletezőbb és érzelmesebb. Legtehetségesebb tanítványa, Olga WisingerFlorian 1885-ben kiállított a Műcsarnokban, de Szolnokhoz nem volt köze. Az összes osztrák közül talán az ő és Anton Romako néhány művének részletmentes plein airje számítható leginkább Nagybánya előzményei közé. Mint láttuk, több osztrák festő Párizsból közvetlenül Szolnokkal tartott kapcsolatot, Bécs vagy München közbeiktatása nélkül. A műcsarnoki katalógusokban is többnyire párizsi címük szerepel. Érdemes azonban azzal is megismerkednünk, milyen francia alkotások jutottak el Budapestre az évek során. A Műcsarnok 1877-es épületavató kiállításán a szokásosnál több francia kép volt látható, közülük is elsősorban a bar-
