Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)

Szinyei Merse Anna: A nagybányai festészet plein air előzményei

század első évtizedétől kezdve lehetett itthon elmélyedni, amikor Lázár Bélának sikerült több képét is hazahoznia. Bár maga Munkácsy Mihály rendszeresen küldött képeket Párizsból a hazai tárlatokra, azok nem azt a műfajt képviselték, amely hathatott volna a fiatalokra. Tájképei közül csak a romantikában gyökerező Vihar a pusztán volt látható a múzeumban, de az 1880-as évek megrendítő alkonyi képei vagy olyan remekművek, mint a Colpachi park és a Fasor csupán Munkácsy halála után váltak nálunk ismertté. A mester magyarországi látogatói esetleg párizsi műtermében-otthonában is megpillanthatták e festmények némelyikét. A Kukoricás ellenben az 1896-os millenniumi kiállítás óta Budapesten is hathatott. Bár szinte kizárható a konkrét befolyás, mindenképpen érdemes megemlíteni azt a párhuzamot, mely Munkácsy Poros útjának részletezőbb, első variációja (1874, első hazai kiállítása 1903) és Ho//ósynak az 1890-es években festett Zrínyi kirohanása című képe között megfigyelhető. Különleges, szokatlan plein air ez, az atmoszférafestés frissen fénylő színeivel: a füst és por összemossa a formákat, fellazítja a körvonalakat. Réti István emlékező soraiban igen nagyra tartja Szinyei Merse Pált, de értékelésében korántsem olyan elmélyült, mint Munkácsyéban. Ennek valószínűleg az az oka, hogy összegező kötete készülési idejére már számtalan emlékezés, cikk és tanulmány jelent meg Szinyeiről, és Réti nem kívánt ismétlésekbe bocsátkozni. A magyar festészet nagy alakjai között megemlíti még Madarász Viktort, Lötz Károlyt, Zichy Mihályt, Benczúr Gyulát, majd így zárja az áttekintést: „Körülöttük és velük a kisebb-nagyobb tehetségek egész serege dolgozott szaporán, hogy pótolja kultúránkban azt, amit más boldogabb nemzeteknél évszázadok lassú, természetes fejlődése érlelt ki".

9 Jelen tanulmány innen indul ki és megkísérli felvonultatni mindazokat a törekvéseket, amelyek a nagybányaiak fellépése előtt vagy azzal egyidőben plein air, vagy legalábbis azt megközelítő szellemben munkálkodtak. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat új Műcsarnokának felavatására 1877-ben rendezett kiállítás idején a későbbi nagybányai mesterek még mindannyian gyermekek voltak és valószínűleg nem is látták ezt a tárlatot. Életrajzi adataikból kiderül, hogy legkorábban, 1882 és 85 között, Iványi Grünwald Béla és Csók István látogatta a budapesti Mintarajziskolát, ezek alatt az évek alatt tehát biztosan minden kiállításra elmentek, ahogy később a többiek is a náluknál jóval rövidebb pesti tanulmányaik idején. Ferenczy Károly és Glatz Oszkár legfeljebb csak a városon átutaztukban álltak meg pesti tárlatlátogatásokra, hiszen sosem tanultak a Mintarajziskolában. Ferenczy 1884-ben és 1885-ben Pesten keresztül ment Itáliába, MünchenPárizs-Szentendre között is járt a fővárosban, Glatz hasonlóképpen. Thorma János 1887-88-ban, Réti István pedig csak az 1890-9l-es tanév egy hónapjában járt a Mintarajziskolára, de müncheni, párizsi és itáliai útjaikat Nagybányáról szintén Pestet útba ejtve tehették csak meg. Bizonyító értékű a rendszeres pesti tárlatlátogatások tényéhez Réti egy megjegyzése, amikor Ferenczy pályakezdéséről ír: „mi, amióta csak a pesti kiállításon 1890-91 óta - megjelent, figyelemmel kísértük minden képét. Bastien-Lepage naturalizmusának egyik legfinomabb képviselőjét ismertük fel benne, valami álmatag dekorativitással nemesítve meg ezt a tendenciát..."

10 Más a helyzet Hollósy val, aki jóval kevesebbet utazott rá kezdettől a müncheni kiállítások befolyása lehetett döntő hatással. Az OMKT nagy tárlatainak rendezői - bár főként a hagyományos művészetet részesítették előnyben - bizonyos nyitottságot mutattak a fiatal művészek, az újabb törekvések bemutatkozásának lehetővé tételére, bár e munkák elenyésző kisebbségbe szorultak a nagy tömeget kitevő tradíció mellett. A figyelmes szemlélő azonban az 1870-es évek közepétől, és végig a 80-as években, mindegyik kiállításon láthatott kisebb-nagyobb válogatást a magyar intim tájfestés képviselőitől

11

, akik közül a legjobb Mészöly Géza volt. Halk szavú, finom természetpoézisében a barbizoniakkal rokon törekvések ismerhetők fel: a tájjal bensőséges kapcsolatban álló ember egyszerű áhitata hatja át minden alkotását. Szívesen festett vízparti vagy mocsaras tájakat, melyekhez önkéntelenül is adódott a foltszerű, biztos kontúrokat nélkülöző, könnyed festői ábrázolásmód. Némely tanulmányán pedig egyenesen Boudin plein airjének közeli rokona. A látvány atmoszférikus hatásainak megfigyelésében Mészöly ekkoriban már nem állt társtalanul, hiszen a Markó-tanítványok - Ligeti, Telepy, Brodszky - is kipróbálták időnként a lazább, levegősebb és színesebb festést. Idealizáló tájszemléletük azonban túl erősen gyökerezett a romantikában ahhoz, hogy megmaradtak volna a modernebb kifejezésmódnál. Spányi Bélát azonban már 1873 végén a kritika úgy üdvözölte, mint Mészöly tehetséges követőjét. Ekkoriban Pállik Béla sem csak birkákat festett, hanem jól összefogott, üde tájrészleteket is. Mellettük Tölgyessy Artúr korai hangulatos festészete, vagy a Munkácsy mellől indult Bruck Lajos és testvére, Miksa világos palettája szintén hozzájárult a plein air látásmód terjedéséhez. Az 1870-es évek végén a fiatal Mednyánszky László is megkezdte sejtelmes tájlátomásainak kiállítását. Állandó vándorlásai közepette megfordult Bécsben, Münchenben, Párizsban, Barbizonban, illetve Szolnokon, egyéni látásmódja, autonóm művészetfelfogása azonban nem igényelte, hogy meghatározó módon átvegye a sokféle megtapasztalt művészi hatást. A plein air szemlélet elég sok művét jellemzi, de a beható természettanulmányok nyersanyagát többnyire átköltötte. A „természet és érzés" kettős jelszavát magáévá tevő nagybányai csoport bizonyára fogékony volt a folytonosan megújulni képes Mednyánszky művészete iránt, még ha ők zömmel másképpen is közelítették meg ábrázolandó képtárgyaikat. Találóan írta Kállai Ernő, hogy „míg Szinyei Merse, majd a nagybányaiak, szolnokiak, kecskemétiek a szabad napfényszínekben a föld eleven erejének bővérű, ízes kicsordulását ünnepelték, Mednyánszky szemében ugyanez a színskála a legfinomabb, legáttetszőbb fátyol mindazon tünékeny árnyak és illúziók közül, amiket érzékeink a dolgok való háttere elé szőnek".

12 A nagybányaiak főként a Kiss József-illusztrációk né-