Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Szabadi Judit: Ferenczy Károly pályaképe
tesen funkciótlanok. Béni hatalmas jobb keze a behajlított ujjakkal, mintha csak a levegőt markolná meg, ernyedten mered a levegőbe, Noémi széttárt karjai a behajlított tenyerekkel pedig végképp mesterkéltek. A kompozícióban ezek a kezek, amelyek fehér lepkékként repdesnek a ruhák fölött, kizárólag artisztikus szerepet töltenek be; az őket összeköthető képzeletbeli vonal íve játékosan hullámzik végig a vászon egész felületén. Az önállósult képi ritmust a színek is erősítik. A képet függönyszerüen lezáró zöld „drapériára" élesen rajzolódik ki a ruhák homogén barna, fekete és kék foltja, az asztalterítő narancsa, mely Noémi vöröses hajával cseng össze, miközben egy fehér tálban rózsaszínű virágok nyiladoznak. Ez az önfeledt alámerülés az artisztikussá finomított szépség hullámverésében, hallatlan intellektuális koncentrációval párosul. A formákat megcsonkító képszélek, az éles sziluettek, a térbeliségüktől csaknem teljesen megfosztott, síkká transzponált tárgyak és testek nemcsak a kép dekoratív értékeit, hanem a megjelenítés sűrítettségét és intenzitását is fokozzák. így azután a kompozíció feszítettsége nem engedi meg, hogy a dekoratív simaság és kiegyenlítettség a semlegesség érdektelenségébe lapítsa bele a jelenetet. A kép elsősorban három ember belső összetartozásának meghitt és hiteles foglalata. Az, ahogyan szinte üvegházi elzártságukban egy artisztikusan megkonstruált környezet pompásan érzéki díszletei között ülnek, nemcsak különös, szinte bizarr hangsúlyt ad együttlétüknek, hanem örökkévalóvá is transzponálja őket. Ferenczy Hármas arcképe nemcsak összegező stílusának a kikristályosítása, hanem többé-kevésbé egész életművének a szintézise is. Benne festészetének két eredendő hajlandóságát: a valóság életteli megjelenítését, és ennek a valóságnak az átszellemítettség vagy az átesztétizáltság irányába való átlényegítését sikerült tökéletes egyensúlyba hoznia. Érdeklődésével mindig is ott körözött a jelenségvilág érzéki látványa és az emberi létezés láthatatlan titkai fölött, ami egy átlagos festőt valószínűleg vagy az egyik, vagy a másik irányba való végleges elkötelezettségre késztetett volna. Ha stiláris mozgás, hangsúlyeltolódás tapasztalható is ebben a festészetben, Ferenczy érdeklődésében és festői kifejezésében mindkét impulzust végérvényesen megőrizte, sőt össze is egyeztette, makacsul kitartva a világ és a világ ábrázolhatóságának teljesség-ábrándja mellett. Hogy valójában társtalan út volt ez, azt a Nagybányával való összeforrottsága máig elleplezte. Munkásságának éppen a dereka nagybányai tartózkodására esett, és nemcsak benne élt a festőkolónia közösségében, hanem szellemi kovásza is lett ennek a közösségnek. Miközben pályatársai mesterükként tisztelték, nem vették észre, hogy a minta - többgyökerűsége és formátumának kivételes nagysága miatt is - követhetetlen. De nemcsak a nagybányai festőcsoport indítékaitól és eszményeitől különült el az életműve. Munkásságának két évtizede 1896-tól 1917-ig lényegében a 20. század első két évtizedével esik egybe, s ezalatt egyetlen festőrokona sem akadt. A vizionárius festőknél, Csontváry Kosztka Tivadarnál és Gulácsy Lajosnál realistább volt a festészete, kortársainál pedig - Rippl-Rónai József alig egy évvel volt idősebb nála - kevésbé szembeszökően modern. Művészete egyaránt ellenállt minden besorolhatóságnak és összevethetőségnek. Megközelíthetetlenségét talán még tökéletes polgári attitűdje is megnehezítette, amely inkább hasonlított egy művelt és elegáns értelmiségi magatartásához és életformájához, mint egy bohém művészéhez. Miközben különböző korok, stílusirányzatok és ideológiák abban a hiszemben éltek, hogy kisajátíthatják, Ferenczy Károly a sokat tudó művészek ezoterikus és csaknem észrevétlen magányában várja a „föltámadást". Jegyzetek 1 Érdekes, hogy Ferenczy Károly valódi megértésének hiányát, a személyéhez való hozzáférhetetlenséget Réti István már negyven évvel korábban, némi csodálkozásnak és csalódottságnak is hangot adva, észreveszi. Könyvének összefoglaló értékelésében többek között ezt írja: „Felvetődik a kérdés: miért olyan elzárt terület sokaknak Ferenczy művészete, mint egy nagyúri kastély parkja, amelyet vasrácsos kapu, magas kőkerítés véd meg az idegenektől? ... Művészetének mely ismeretlen talajhajtás adta azt a különleges, nemes, kissé fanyar zamatát, amely nagybányai nemzedéktársainak képeitől is megkülönbözteti. Hiszen tudjuk, hogy Ferenczy tanuló éveiben s még azután is, első kibontakozása idején, ugyanazt az utat járta, amelyet ők, művészi hitvallásukat is egyformán fogalmazták meg, s ugyanazokért a modern mesterekért lelkesedtek egykor valamennyien." In: Réti I.: A nagybányai művésztelep. Budapest 1994 2 (1954), 84. 2 Sajnálatos módon Ferenczy-monográfiájában Genthon István a Nagybányával összemosódó Ferenczy-kép megcsontosodott sztereotípiáin mit sem lazított. Az életmű kronológiájának felrajzolása és az oeuvre-katalógus összeállítása mellett - mely a könyv legfőbb ambíciójának látszik és egyben vitathatatlan érdeme is - a szerző kissé érdektelenül viszonyult Ferenczy alkotógéniuszának a titkához, melynek megfejtésével, úgy érezzük, végülis adós maradt. Genthon I.: Ferenczy Károly. Budapest 1963. 3 Valér, Ferenczy Károly idősebbik fia, aki Ferenczy művészetének legbensőbb értője volt, így emlékszik vissza erre az időszakra: „Ami pedig szentendrei témáit illeti: van köztük arckép nejéről, atyjáról; vannak virágokat gondozó lányok, a Dunaparton kavicsot hajigáló fiúk, aztán bibliai tárgy, a tékozló fiú hazatérése; de van - szinte kegyeletsértésnek érzem, amidőn ama kor jellemzéseként feljegyzem - ilyen is: egy öreg hordár... Vagy egy cipészinas, amint bamba képpel áll az utcán és egy ház falán nézi a falragaszokat; kezében ugyancsak tudományos, mondhatnám bonctani részletességgel megfestett eugoscipő. Akkoriban mindenki ilyeneket festett; a fiatal Ferenczy Károly
