Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Szabadi Judit: Ferenczy Károly pályaképe
Ferenczy Károly: Önarckép napsütésben. 1900 Károly Ferenczy: Selbstbildnis im Sonnenschein / Self-portrait in Sunshine. 1900 (Kat. sz. I Kat. Nr. I Cat. No. 103.) nek nyers, erőtől duzzadó formái teljes szembenézetből, premier plánba helyezve rajzolódnak rá a tájképi háttér sötét függönyére. Feltűnő, hogy miközben ez az Ádám olyan szenvtelenül van megfestve, vakító testének magányosságról is árulkodó meztelensége hallatlan intenzitással hasít belénk, egyszerre keltve fel az erő és az esendőség egymásnak ellentmondó állapotát. A meztelen férfitest ábrázolása mellett (Fürdő fiúk 1902, A tékozló fiú 1908, Az est 1912, a Fekvő Krisztus 1914) az első férfiaktoknál valamivel később, de annál leplezetlenebb érzékiséggel megszületnek női aktjai: a Festő és modell 1904, a Henyélés 1908, a Női akt zöld háttérrel 1911, a Vörös hátteres női akt 1912, az Alvó nő 1912, az Alvó cigánylány 1915 és a Cigánylány 1916. Az a mód, ahogyan a női test megjelenik vásznain, arra vall, hogy a hol szemérmetlenül elnyúló, hol az önfeledten kitárulkozó, hol a közszemlére tett nő a buja hús erotikus kisugárzásával mélyen foglalkoztatta Ferenczy fantáziáját. Ennek az eleven érdeklődésnek tudható be, hogy aktjai legtöbb esetben mentesek minden konvenciótól; miközben mozdulataik, pózaik, beállítottságuk az artisztikus képi elgondolás szellemében „ki vannak találva", formáik érzéki hajlatai, bőrük bársonyos sugárzása, húsuk ruganyos puhasága, nőiességük izgató bája a testi szerelem és a vágy képzetével jelöli meg őket. Azután 1911-től kezdve az aktfestés újabb megnyilvánulásaként egy jellegzetes nagyvárosi témacsoport is bevonul Ferenczy festészetébe: artistákat, cirkuszi birkózókat, orfeumi akrobatákat, légtornászokat ábrázol. Noha ezek a figurák utolsó korszakának roppant esztétikusan megfestett termékei (Birkózók 1910, Birkózók 1912, Artistapár 1912, Artistapár 1913), a szimbolizmus is megjelenik bennük. Mint ahogy Valér mondja, hogy ezek a mutatványosok „festőszemét izgatták, és az emberi test iránti festői kedvtelését, sőt, bizonyos mértékig humorérzékét is kiélhette bennük, ... mindehhez a rejtett, ... de mégis kiérezhető gondolatmenet is hozzáadódott, hogy a légtornász-artista, az erőmüvész-artista a festő-artistát is szimbolizálja." 8 Nem egyébről van tehát szó, mint arról, hogy Ferenczy artista-képei, miközben „a műalkotásnak abszolút különlétét, önmagába zárt voltát fejezik ki", a művészsors paradigmáivá is válnak. Érdekes egybeesés, hogy első artistaképével egyidoben, 1911-ben festi meg utolsó Önarcképét Ferenczy, és ezt már újra azzal a közvetlenséggel teszi, amely emberi lényéből önkéntelenül következik. Nemcsak az idealizálásról mond le a csaknem kopár és a lelki kontextusban is csupasz ábrázolás kedvéért, hanem ennek megfelelően a festészetében már ez idő tájt teret hódító artisztikumról is. Az impresszionista festés spontaneitását idézi az oldott festőiség, ahogyan a fej a háttér kusza foltjaiból kibontakozik. De nem sokkal kidolgozottabb a zakó, a keménygalléros ing és a nyakravaló könnyedén odakent narancssárga csokra sem. Fölötte a félig árnyékba merült, már sokat megélt arc a szokásos szembenézetben egyaránt magán viseli az idő érlelő és pusztító hatását. Ahogyan a hús törtfehér sugárzását centiméterről centiméterre birtokba veszik a bíborszínű árnyak, mintegy ragyássá roncsolva a bőr felületét, abban már a halál közelsége is ott kísért. Az arc hús-vér valósága lélegző pórusaival és kissé elrévedező, melegfényű tekintetével, mely egyszerre képes az életteli közelség és az időn is kívülrekedó" belső izoláltság áthidalhatatlan messziségét közvetíteni, az utolsó Önarcképet Ferenczy egyik legmegrendítőbb festményévé avatja. Sajátságos módon ez a végső számvetés ott áll az utolsó festői periódusnak a kapujában, amelyben végül a „kolorisztikus naturalizmuson" csakugyan felülkerekedik a szintetizmus igénye. Ez az esetlegességeket kiszűrő, összegező látás, amely az illuzionisztikus ábrázolástól eltávolodva stilizált és dekoratív szépségű képi rendbe tereli a formákat, már az 1910-ből származó A vörös fal című festményén is újszerű képi hangsúlyokat teremt. A kép térbeli mélysége még megmarad; az asztal meredeken hátraszaladó, éles rövidülésben ábrázolt lapja és a karosszék tágas öble félreérthetetlenül a perspektívát szolgálja. A kép hátterének egyetlen vörös síkkal való lezárása, amelynek sötétje előtt fehéren izzik fel a két figura tömbszerűen megfestett ruhája, viszont már jelzi, hogy itt a tárgyak és az emberek nem az élet, hanem a kép belső törvényei szerint vannak mozgatva. Miközben a „tiszta festőiségre" való rátalálás igézetében Ferenczy egymás után festette nagyszerű csendéleteit, a Porcelán papagájokat, a Virágok zöld vázában címűt, az Ananászt, a Kalács és kék porcelánt, portréinak sorát sem szakította meg. Az ő szintetizmusának belső indítéka ugyanis mind a szimbolizmus elvont és általánosító érvényű igazságtartalmaitól, mind a puszta dekorativitás öncélú esztétizmusától távol esett. Ha élete utolsó éveiben a látvány pillanatnyiságánál és a
