Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)

Szabadi Judit: Ferenczy Károly pályaképe

koravén gyermekarc néz velünk szembe. A kislány hajacskájának szőke selyme glóriaként világítja meg sötétből kiragyogó arcát. Ezek az ellentétek, amelyek részben a sötét és világos foltok feszültségéből, részben az elleplezett és a sután ábrázolt test tökéletlenségéből és a teljesen kidolgozott arc tökéletességéből fakadnak, a kis Noémit Velázquez infánsnőinek a rokonává avatják. De a modelljeit később is olyan belső fénycsóva világítja át, amely végtelen egyszerűségük ellenére is, nemcsak roppant egyedivé és különlegessé teszi őket, hanem - akárcsak a nagy regények hősnőit - felejthetetlenül megindítóvá. így marad meg bennünk Morvay Jenőné (1899) előrehajló alakja, kissé kesernyés bájával és az őt körüllengő melankóliával, vagy Andreevits Melanie (1900) pasztózusan megfestett, nagyvonalú portréja, amint félénken és jelentéktelenül áll előttünk habos csipkékkel gazdagon díszített ruhájában, fázós madárkára emlékeztető elárvultságban. Mikor azután az ihletett lélekábrázolást, amely a modell fizikai tulajdonságainak a megjelenítésével legalábbis egyenrangú volt, a misztikus és egyben éteri sugárzású fényfestés is támogatja, megszületik Ferenczy portréfestészetének talán legnagyobb remeklése: a Noémi kibontott hajjal (1903). Ezen azután nincs is egyéb, mint a csaknem éjfeketévé sötétülő zöld háttérből kiragyogó ovális arc az aranylóan szőke haj hatalmas zuhatagával, mely ráömlik a kép síkjára, minthogy Noéminak most is csak alig sejthető a teste; ruháját is csak egy fodros gallér jelzi tétován és a kelme éppenhogy megkezdett vöröse, mely elhal a háttérrel egybeolvadó haragoszöld alapon, és csak a kéz lenyomataként ható sárga „árnyék" utal rá, hogy Noémi teste mégiscsak ott folytatódik, ha kivehetetlenül is, a vászon szövetén. Portréi között, amelyek az egyes festői periódusok emberi és művészi problémalátásával is többnyire teljes megfelelésben vannak, akad egy rendhagyó csoport. Önarcképei ezek, amelyek az önismeret és az önmagával való szembesülés miatt, tehát a dolog természetéből fakadóan, valamelyest függetlenednek a festészetében éppen aktuális stiláris vonulattól. Az első Önarckép, amelyről már szóltunk, ebben a tekintetben az egyetlen kivétel. 1893-ban készült és tökéletesen belesimul a müncheni időszak gyöngéd líraisággal kibontakozó és még kissé bátortalan plein air festészetébe. A szelíd és poétikus festményen egy meglehetősen zárkózott fiatalember jelenik meg, akinek markáns személyiségét elfedi az egykori jogászhallgatót és gazdálkodó földbirtokost idéző, kissé személytelen és elegáns megjelenés, mely Ferenczyt kora fiatalságában olyan „úriassá" tette. Annál meglepőbb az 1900-ból származó Önarckép napsütésben. Olyan harsogóan életteli, üde kép, olyan kamaszosan feltárulkozó, amelyhez fogható nemigen született ebben a férfiasan szemérmes festészetben. Szinte arrogáns öntudattal, és már-már a nyegleséggel határos módon néz rajta farkasszemet Ferenczy a világgal. Fején simléderes sapkával, kigombolt ingnyakkal áll a rázúduló, perzselő napsütés fehéren vakító fénycsóvájában; kissé hátraszegett feje, résnyire szűkült éber szeme és ajkának gőgös, konok görbülete a csatát nyerők kétely nélküli hitét és nyers erejét sugározza. A sűrű festékpászmák, a lila árnyékok, a robusztus formák olyan expreszszivitással töltik fel a képet, amely a művészi attitűd modernségén túl a majdani avantgárd festők robbanékonyan újszerű formateremtését vetíti előre. Azután újabb meghökkentő momentumként, csak most épp ellenkezőleg: a szokványosnak tett engedmény jegyében 1903-ban megszületik a következő Önarckép. Bármilyen szépen is van megfestve, és bármilyen emelkedettséget sugároz is a festmény, a művészsors különcségét is megcsillantó pózoló modorossága tökéletesen elüt a Ferenczyre oly jellemző nemes egyszerűségtől. A szürkés tónusok majdnem monokróm egyhangúságából emelkedik ki a mester félig-meddig profilba fordított feje és megdöntött felsőteste, amint Ferenczy Károly: A vörös fal (Vázlat), 1910 Károly Ferenczy: Die rote Mauer (Studie) / The Red Wall (Study). 1910 (Mgt. I Privatbesitz I private collection.) munka közben az egyik kezében festőpalettát, a másikban ecsetet tart. Az 1903-as évszámból arra lehet következtetni, hogy a kép kissé romantikusnak ható felfogása éppen annak a belső bizonytalanságnak az elleplezésére szolgál, amely Ferenczyt ideig-óráig saját belső világából is többé-kevésbé kisodorta, hogy egy vélt formai tökéletesség kedvéért képeiben kizárólag az intellektust juttassa szóhoz. Abban az időben egyébként, amikor személytelenebb, tárgyilagos képeit festette, a mindig is nagy súllyal latba eső arisztokratikus ízlése és esztétizmusa a besettenkedő érzelmek kivédésére hatékony pajzsnak bizonyult.

7 Lehetetlen elsiklani afölött, hogy Ferenczy ember iránti érdeklődésének - mégha ezt az érdeklődést az önelvű vizualitás igénye elfedni is látszik olykor - a portrék mellett van egy másik csoportja. Ferenczy Károly az élő test tanulmányozását olyannyira fontosnak tartotta, hogy az ún. húsfestést - a rá jellemző nagyfokú érzékenységgel - mindig is művelte. Legkorábbi aktjai Münchenben készültek: a meztelen felsőtestű Orfeusz (1894) és az egészalakos Adám (1894). Az elsőn, poétikus korszakával egybehangzóan, ábrándos légkörbe burkolja a fák lombsátra előtt muzsikáló fiatal férfi fiúsan karcsú alakját, a másikon viszont csaknem szobrászi darabossággal modellálja a testet, mely-