Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Szabadi Judit: Ferenczy Károly pályaképe
séhez, semmint a formák összekuszálásához vagy csaknem teljes felszippantásához, ami a francia festők képein, elsősorban Monet-nál, a színvesszőcskék optikai folyamatossága miatt oly gyakran bekövetkezett. A formatartalmak tehát nem kebelezik be a tárgyi tartalmakat, ami egy tökéletesen következetes plein air festészettől egyáltalán nem volna idegen; a képek most is megőrzik tárgyi információs értéküket, mint ahogy megőrzik az ember jelenlétét és lenyomatát is mindenen. A napfényben - miközben átszínesednek és ragyogóbbak lesznek nemhogy föloldódnának a tárgyak, éppen ellenkezőleg: a lombok, a levelek, a ruhák és a csendéleti részletek ínyenckedőbben vannak megfestve, mint korábban bármikor. Mintha az egykori titok helyébe az anyag kézzel fogható valósága nyomult volna be. Ferenczy Béni és Noémi édesanyjukkal Béni und Noémi Ferenczy mit ihrer Mutter / Béni and Noémi Ferenczy with their mother (MNG Adattár I Archiv I Archives) De hogy még ezek a biztosnak látszó művészettörténeti megkülönböztetések és osztályozások is mennyire viszonylagosak, mutatja az a hirtelen újra felszikrázó csoda, amely az 1905-ben megfestett Lovagló gyermekeket sokkal inkább a Három királyokkal kezdődő sorhoz, mintsem a Fürdő fiúkkal fémjelezhető csoporthoz kapcsolja. Napfénytől átitatott zöld tisztás előterében zsúfolódnak össze a premier plan-ba helyezett bűbájos lovasok; az egyik éppen belovagol a kör alakú képmezőbe, miközben a másik kilovagol belőle. Gyönyörű ez a megbillentett képsík a valósággal ránk csúszó gömbölyű terével, amely olyan hatalmas, monumentális, mintha a végtelennel érintkezne. A dombtető' merész hajlatára derékszögben szalad rá a térbe ékalakúan becsúsztatott lovak diagonálisa, és ez azt az érzetet kelti, mintha a virtuális centrifugális erő beszippanthatná az előtérben látható élőlényeket. Miközben ők moccanatlan mozgásukkal valósággal beledermednek a végeérhetetlenné nyújtott nyárdélutánba, úgy tűnik, mintha a tér hullámozna mögöttük. Ilyen merész, a mozgást érzékeltető és koncentrikus térfelfogáshoz majd a futuristák jutnak csak el, de nem a valóságábrázolásnak ezen a fokán, hanem hieroglifákká absztrahált képi jelekkel. Ferenczynél azonban mindez szinte észrevétlenül következik be a polgári életérzés közegében, amelyben egyaránt jelen van a gyönyörködés és a tovatűnés élménye. Egyébként Ferenczy Károly most is, mint a legvarázslatosabb képein, inkább az árnyékkal fest, mint a fénnyel: a homály beszédesebb, mint a jól megvilágított részletek. A szembenézetből ábrázolt fiú - feltehetően Béni, mint ahogy a nekünk háttal ülő kislány Noémi lehet - ellenfénybe kerül, sötétkék ruhás alakjára, lányosan szép, tűnődő kis arcocskájára a múlandóság futó árnyéka is rávetül. Mégsem ebből a rezdülékeny hangulatból, hanem magából az egész festményből olyan megnevezhetetlen fájdalom árad, amely csak a fölfoghatatlan szépség szívszorító közelségében szokott bekövetkezni, hogy egyszerre sújtsa le és emelje föl az embert. Talán ennél a képnél érzékelhető legjobban - ami Ferenczy egész festészetére érvényes -, hogy egy 20. századi modernség, ami a látásmód és a szemlélet szabadsága és modernsége, még a 19. századnak a polgári életformát és közgondolkodást meghatározó hagyományos értékrendjével fonódik össze. Ezt az értékrendet a polgári keresztény családok generációról generációra örökítették át egymásnak, és a 19. században bekövetkező történelmi, társadalmi viharoktól csaknem érintetlenül kötelesség, erkölcs és vallás tradicionális törvényeinek a szellemében éltek. Az efölötti kétely, amely legfeljebb valami makacs racionalizmus formájában öltött testet, nem volt annyira erős, hogy bármit is elmozdítson a helyéről; az inkább megszokáson, mint meggyőződésen alapuló biztonság - legalábbis az első világháborúig - egy békebeli életformát konzervált. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Ferenczy festészete, mely látásmódjában nagyonis szabadszellemű volt, ennek az értékrendnek a védettségében őrizte meg polgári jellegét. És talán bizonyos fokig erre vezethető vissza az is, hogy a formai elrugaszkodás legmerészebb pillanataiban is klasszikus érvényességű piktúrát művelt, olyat, amelyben mindvégig jelen volt a goethei szépségeszményből eredeztethető „formai tökély" keresése. Művészetének klasszikus vonása, mely oly sokszor vált művészi eredetiségének elhomályosító mozzanatává, minden festői mozdulatát végigkísérte. 6 Nemcsak természeti és biblikus tárgyú képei váltak már születésük pillanatában klasszikussá, úgy hordozva magukban a maradandó értékkel való „fertőzöttséget", mint valami végzetes átöröklöttséget. Az a körülmény, hogy mellettük Ferenczy sosem szűnt meg portréfestő lenni, mégpedig az emberi lélek mélyáramlatait is felszínre hozó és a személyiség legfőbb karakterisztikumát megragadó módon, mutatja, hogy semmi sem foglalkoztatta jobban, mint az ember. Nemcsak az a folyamatosság feltűnő tehát, amellyel a portréfestés az életművében mindvégig jelen van, hanem méginkább az, hogy az egyéb inspirációju művekkel tökéletesen egyenrangúan. Majdnem mindegyik arcképben van valami különös sugárzás, amely a Háromkirályokkal megnevezhető, lényeglátó festészet körébe utalja szinte kivétel nélkül valamennyit. Ennek első jele már felfedezhető a Noémi kislánykorában című, 1893-ban készült vásznon, ahol az alig jelzett ruha szétmosódó és egyre szakadozóbban megfestett foltja fölött megdöbbentően komoly, szinte
