Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)

Szabadi Judit: Ferenczy Károly pályaképe

nyok egy adott órában vagy egy adott napszakban, mint az impresszionistákat. Az ő természetábrázolása elképzelhetetlen az ember nélkül, és amit talán ó sem tudatosított soha, egy sejtelemszerűen megélt Isten-élmény nélkül, mégha az utóbbi hosszú évekre - legalábbis látszólag - teljesen kiveszett belőle. Ebből következett, hogy nem terelte festészetét egyetlen, formailag pontosan meghatározható kifejezésmód, vagy éppen valamelyik izmusként már népszerűsödött stílus felé. Hogyan is terelhette volna, amikor az ő világlátásában a pillanatnyinál olykor nagyobb súlyt kapott az örökkévaló, és amikor a látványfestés érzéki szépsége és esetlegessége mellett, amely a spontán kifejezés gyorsírásszerű kézjegyeit írta elő, mindvégig a dolgok lényegét összesűrítő, szintetizáló valóság-kép is érdekelte. Nem csoda hát, mégha a felismerés pillanatában ugyancsak meghökkenti az embert, hogy Ferenczy festményei a nála jóval idősebb, ösztönös zseninek, Szinyeinek ama néhány „legimpresszionistább" képe mellett - Hinta, Ruhaszárítás, Zöld gyepen - sokszor sötétebbnek, fojtottabbnak, a napfény színbeli felszabadításában zárkózottabbnak és kevésbé vázlatszerűnek hatnak. És nem csoda az sem, hogy 1903-ban, az oly tanáros pedantériával gondolkozó Ferenczy két egymást kizáró festésmódot nevezett meg művészi módszerének: Ferenczy Károly: Márciusi est, 1902 Károly Ferenczy: Märzabend / Evening in March. 1902 (Kat. sz. I Kat. Nr. I Cat. No. 105.) „kolorisztikus naturalizmus szintetikus alapon".

4 Ezzel próbálva lényének, festői alkatának azt az ellentmondását feloldani, hogy miközben minden reggel elindult a pillanatnyi látványt kínáló motívumnak a keresésére, a természet egyetlen csücskébe magát a természetet festette bele. De az összegezés után áhítozó festői temperamentuma ennél konkrétabb vagy mindenesetre feltűnőbb „következetlenségekre" is képessé tette. Ha korábban elsiklottunk is fölötte, nyilvánvaló, hogy 1896-os szecessziós tevékenysége, az illusztrációkon túl a kitűnő plakáttervekkel és az egy-két festménnyel nem volt véletlen (Kiss József-illusztrációk vagy például az Archeológia című táblakép). A szintetikus és egyben dekoratív formateremtés iránti eredendő hajlama nyilatkozott meg benne, mint ahogy az például az 1900-ban festett Józsefet eladják testvérei című nagyszabású képén - hirtelen megszakítva a látványt részleteiben is megjelenítő festmények sorát - egyszerre csak felbuzgott benne. Az előtérben látható jelenet a természeti környezet stilizált foltokká összevont hatalmas panorámája előtt játszódik le; a figurák ritmikusan hullámzó csoportjai a barna mezők és a hosszan elnyúló kéklő hegyláncok „falára" rajzolódnak rá egy dekoratív képi egység vizuális sugallatának engedve. A képnek két világosan elkülönülő pszichikai és formai síkja van. Az alakok frízszerű elrendezésben sűrűn egymásra torlódva töltik ki a kép előterét; fehér csuklyás köpenyek, marcona arcok, félmeztelen barna testek, díszes selyemruhák, takarásban lévő profilok folytonos elmozdulásban lévő „sorfalát" alkotva. A sorfal a kissé vézna, fehér bőrű József teste körül valamelyest megritkul, hogy soványsága, lecsupaszított felsőteste ellenére szinte észrevétlenül a figyelem középpontjává váljék. Mint ahogy az ő arca is a szórakozott, egykedvű tekintetek között maga az éber figyelem, melyet talán a sorsával való könyörtelen szembesülés tett ilyen feszültté: a szelíd meditáció ellenére is kérdővé és számonkérővé. Minthogy az alakok híján vannak a cselekvésnek, és a dráma el van rejtve a kicsiny mozdulatokban, az alávaló tettet akár idillként is megélhetjük a lekerekített formai hangsúlyok elleplező, dekoratív függönye mögött. Szellemes képi találmány, hogy Ferenczy a természetet stilizáltán - csöndes és közömbös szépségében borította a mégiscsak feszültséget sugalló esemény ábrázolása fölé, egyszerre alkalmazva a kontraszt és a megerősítés effektusait. Ez a dekorativitásában is monumentális kép - noha meglehetősen társtalan mű maradt - felfogásában és gondolati ihletettségében annak a festői vonulatnak a végén áll, amely a panteisztikus természetélményen alapuló, misztikus hangulatú festmények művészi karakterét meghatározta. Észre kell azonban vennünk, hogy 1902-től Ferenczy festői ambíciói megváltoznak, hogy átadják a helyüket egy személytelenebb ábrázolásmódnak, amelynek gyakorlatában a mester a legközelebb kerül az impresszionistáknak a pillanatnyi látványt minden emóció nélkül rögzítő* naturalisztikus felfogásához.'' Az 1902-es Márciusi est bensőségességével és végtelen csendjével, mintha még ott lebegne a végül is egymástól jól megkülönböztethető két festői periódus határán, de a többiek - a Nyár {Fürdő fiúk 1902), a Nyári reggel (1902), a Festőnő (1903), a Templom (1903), az Október (1903), a Fürdés előtt (1904), a Nyári est (1904), a Gyermekek pónikon (1905), a Napos délelőtt (1905), a Majális (Nyári nap 1906) és az Adrián töltött nyarak emlékét idéző flussini képek, mint például a Tengeröböl csónakkal (1904) -, hogy csak a legfontosabbakról szóljunk -, csakugyan esetlegesen kimetszett természetkivágások, a vásznat kivilágosító harsány napfénnyel. Mindez a változás azonban inkább a színek felderítéséhez és intenzitásához vezet, valamint a nagyon éles árnyékok szivárványszínű megfesté-