Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Szabadi Judit: Ferenczy Károly pályaképe
Ferenczy Károly: Leányok virágot gondoznak. 1889 Károly Ferenczy: Mädchen bei der Blumenpflege / Girls Minding the Plants. 1889 (Kat. s:. I Kat. Nr. I Cat. No. 90.) Nagybányai iskola alapítói között és ettől kezdve ott is élt velük Nagybányán, főiskolai tanárrá történő kinevezéséig. 1905-től Budapesten tanított és dolgozott, egészen 1917-ben bekövetkezett, viszonylag korai haláláig. Alig több, mint huszonöt esztendőt ölel föl tehát ez a művészi pálya, először szoros összefonódásban Münchennel, majd később Nagybányával, és az a két kötelék úgy látszott, csakugyan meghatározta a művészetét. A párizsi indulás is München irányába hatott, mert a francia metropoliszban ugyanaz az akkor divatos Bastien-Lepage lett az eszménye, mint aki Hollósyéknak Münchenben. Bastien-Lepage festészete zsánerfestészet volt a javából, „fogyasztható" piktúra, az élet mindennapjait megjelenítő, megindító témákkal, amelyben az aggályos naturalizmussal ábrázolt formákat egy gyengéd színárnyalat, a gyöngyházfényű szürke fogta össze. A szürkék mellől és alól azonban már erőteljesebb színek - zöldek, vörösek, áttetsző, csengő rózsaszínek - is felharsantak egy óvatos plein air festészet bizonytalankodó hírnökeként. Ferenczy, mikor letelepedett Szentendrén, teljes három éven át a Bastien-Lepage-féle „finom naturalizmus" szellemében dolgozott, máris hallatlan festői érzékenységről és biztos ízlésről téve tanúságot. (Ekkor született többek között: Leányok virágokat gondoznak, Kavicsot hajigáló fiúk, Kertészek, Kertészfiú, Válás, A tékozló fiú hazatérése.) És noha később ezt a korszakát megtagadta, arra hivatkozva, hogy „sem a művészetet, sem a természetet nem ösmertem akkor még eléggé, hogy a szentendrei magány hasznomra lett volna", festővé válásának olyan, ha mégcsak epizódnyi állomása volt, ahonnan már tovább lehetett építkezni a Münchenben festett képek felé. Hiszen lenyűgöző az a rafinált egyszerűség, amely a szentendrei periódusban született egyik képét, egy kisméretű és látszólag igénytelen portréját majdhogynem remekművé avatja. Igaz, a képet még Párizsban festette, szentendrei hazaköltözése előtt, de már a szentendrei periódus nyitányaként, és egyúttal a Bastien-Lepage-féle negédességtől merőben elütő felfogásban. Ha a gyöngyházszürkék esetleg Bastien-Lepage palettájáról vétettek is, maga a portré egy nagy formátumú tehetség első hiteles megnyilvánulása. Elfogulatlan közvetlenséggel ülteti modelljét, a szobrásznövendék Kallós Edét, a provizórikusnak ható, unalmas háttér elé, melyet egy szobabelső ajtónyílásai szabdalnak föl. Az a benyomásunk, mintha hevenyészett öltözetében Kallós Ede éppen csak egy konyhai hokedlire telepedett volna le, minden előzetes beállítás nélkül, a maga sihederes ügyefogyottságában. Olyan életteli és olyan bensőségesen emberi ez a kép, és annyira híján van minden konvenciónak, hogy csak egy szemléletbeli és esztétikai kötöttségeket fölényesen elhárító, szabad szellem hozhatta létre. Ennek a szabad szellemnek a működése már folyamatosan jelen van a müncheni időszakban, ahol Ferenczy éppen a Bastien-Lepage-féle piktúrát eszménnyé avató Hollósyék mellett válik le arról az egyetlen megnevezhető és kimutatható művészi mintáról, amelyre egész pályája során csupán az indulásnál volt szüksége. Ennek a ténynek az ismeretében már az elutasítás is érthetővé válik, amellyel saját szentendrei periódusát egyszerűen „semminek" titulálta, hiszen a többnyire halk líraiságú, meditativ képek mindeme erényük ellenére is jószerivel iskolásak és zömükben a kissé szentimentális indíttatású zsánerképek konvencionális gyakorlatához köthetők. 3 Éppen az a szuverenitás hiányzik belőlük, amely a későbbi Ferenczy-műveket senkivel sem rokonítható, és stilárisan is csak üggyel-bajjal megnevezhető, hasonlíthatatlan festményekké avatta. Münchenben Ferenczy Károly már egy kicsit „nagybányaiasan" kezd el festeni, átengedve magát a természeti inspirációnak, a szabadban elé táruló látványnak, amelyet az impresszionistákkal rokon módon csaknem előítélet nélkül, elfogulatlanul szemlél, és már úgy jegyez le, hogy kizárólag saját, közvetlen benyomásairól ad számot. Lassan annak is engedve, hogy a napfényben fellazult formák puha foltokra essenek szét, és színes reflexek ragyogjanak föl bennük. Érdekes az a küszködés, amely ezekben a képekben végbemegy, ahol a fény inkább még sötétségként, a fény negatív lenyomataként, tehát árnyékként van jelen, mintegy kívül maradva a vászon síkján, és csak a formák olvadékonyságában és a festékpászmák harsány, artikulálatlan nyerseségében hódít magának teret. (Orfeusz, Adám, Tyúketetés, Fatörzsön ülő férfi, Tyúkok, Garmischi kert.) Az itt-ott felragyogó formák - Orfeusz mezítelen felsőteste, Ádám aktja, a Tyúketetésen a kislány ruhája, vagy a zöldben olvasgató férfi alakja - valósággal fuldokolnak abban a kissé maszatos, sűrű sötétségben, amely levegőtlen kuliszszaként terül szét a vászon teljes szélességében. De Ferenczy Károly már a saját szemével lát, és a müncheni időszak végére annyira kivergődik az árnyékok sűrű homályából, hogy a napfény, ha még csak szelíden is, de már végigömlik a képeken.
