Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)

Szabadi Judit: Ferenczy Károly pályaképe

Ferenczy Károly: Háromkirályok, 1898 Károly Ferenczy: Die Heiligen Drei Könige / The Three Magi. 1898 (Kat. sz. I Kat. Nr. I Cat. No. 101.) 1893-ban megszületik első Önarcképe és a Madárdal, félreérthetetlenül jelezve az utat Nagybánya felé. Mindkettő az ember és a természet kapcsolatáról szól, Ferenczynek csaknem örök, de mindenképpen egyik legkimeríthetetlenebb élményéről, amelyben két autonóm szféra, az emberi és a természeti úgy él egymás közelségében, sőt, sokszor egymással való összeforrottságban, hogy mindkettő megőrzi az autonómiáját. Nem az impresszionizmus látványfestészete ez tehát, ahol a színes színvesszőcskék összefüggő hálózata azonos minó'séggé transzponálja az embert és környezetét, hanem a plein air festészet gyakorlata ellenére is - igaz, hogy még bátortalan és kissé kezdetleges gyakorlatról van szó - valami más. Ember és természet összhangja ugyanakkor nem az élet konfliktusosságát kioldó idill sugalmazásából fakad, hanem annak a harmadik minőségnek a jelenlétéből, amely nincs ráfestve a képre, hanem egyszerűen bele van festve. Leggyakrabban panteisztikus természetélménynek nevezték Ferenczynek azt a képességét, hogy az embert és a természetet egyaránt átszellemített módon jelenítette meg. Emelkedett harmóniájuk azonban nem rajtuk múlik, hanem annak a tőlük független, transzcendens erőnek a működésén, amely a vitathatatlan természethűség ellenére is a földi és a földön túli régiók mezsgyéjén lebegteti őket. Valószínűleg ez a profán vallásosság, tehát az egyszerűben, a mindennapiban testet öltő áhítat Ferenczy festészetének egyik legrejtélyesebb vonása. Az 1893-as Önarckép csaknem olyan zavarbaejtően csupasz és egyszerű portré, mint volt Kallós Edéé. Csakhogy itt a háttér a fák lombkoronájának súlytalan függönye; eléje rajzolódik ki a szelíd és zárkózott arc, amely csak éber tekintete révén árul el valamit magából: az elszántságot. A zakó sötét anyaga síkszerű folttá olvad szét a levegő napfényes párájában, és szinte összemosódik a háttér zöld foltokkal fellazított aranyló ködével. A Madárdal (1893) már azzal a kissé misztikus hangulattal van átitatva, amely majd a legszebb nagybányai képeknek lesz a sajátja. A megjelenített erdőrészlet, ahol egy pirosruhás nő a madarak énekét hallgatja, belső neszekkel és zsibongással telik meg. Ez a különös elevenség Ferenczy természetfelfogásából fakad, amelyben csak ritkán esik meg, hogy a természet kizárólag önmaga. Miközben a táj gazdagon és hatalmasan él a képeken, belső történések vagy különös események színtere is, ezúttal a biológiai és a lelki megújulásé. Ahogyan az áldott állapotban lévő nő gyöngéd mozdulattal megérinti a fa kérgét, ahogyan fölfelé fordított, a napfénytől vörhenyesre színezett arcát átszellemíti a gyönyörködés és a feloldódás élménye, az valami láthatatlan, kozmikus áramlás részesévé avatja. Ruhája-