Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)

Kovács Ágnes: A müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia az 1890-es években

München, az „Isar-Athén", a 19. század közepétől nemcsak híres akadémiája révén, de a négyévenként megrendezett nemzetközi művészeti kiállítások révén is Európa egyik legfontosabb művészeti centruma volt. Ezek a kiállítások, amelyek - mint azt célként is megfogalmazták -, bemutatták az egyes nemzetek művészetének fejlődését, és felkeltették a művészet iránti komoly érdeklődést, ugyanakkor igen jelentős anyagi hasznot is jelentettek. Az 1869-es nemzetközi kiállítást - melynek művészettörténeti szempontból is nagy jelentősége volt, elég csak a Barbizoniak és Courbet jelenlétére utalni -, naponta ezrek látogatták. Ez lenyűgöző szám ahhoz mérten, hogy München lakossága ekkor még csak száznegyvenezer fő volt. Négy év múlva a látogatók száma már háromszázezer, és félmillió márka értékben adtak el műtárgyakat. Ez az összeg a nyolcvanas évek végére egymillió márka fölé emelkedett.

26 A kiállításokat a Müncheni Művész Szövetség szervezte, amelynek ekkorra már több mint ezer tagja volt, és ebből a tényből természetszerűen következtek a művészi és anyagi jellegű konfliktusok.

27 Az anyagi konfliktusok egy része abból adódott, hogy a Szövetség tagjainak életszínvonala rendkívüli módon polarizálódott. Míg egyes festők, például Franz von Lenbach vagy a szerzetesek „huncutságait" előszeretettel ábrázoló Eduard Grützner palotákat építettek maguknak, addig Baditz Ottó műterme Münchenben, 1890-es évek Das Atelier von Ottó Baditz in München / Ottó Baditz's Studio in Munich. 1890s (Bildarchiv Foto Marburg) sokan, főleg a fiatalok, még az évi hat márka tagdíjat is alig tudták kifizetni. A kilencvenes évekre a kiállítások is deficittel zárultak, ami még rosszabbá tette helyzetet, mégis a kiállítások csökkenő színvonala jelezte leginkább a művészeti válságot. „Aki ezekben az években a Glaspalast kiállításait látogatta, annak elmosódott, egymásba olvadt minden szín. Ismerte a művészeket, a képeket, úgyszólván tudta, kitől mit várhatott el. Sok volt a derék igyekezet, de kevés a meglepetés" - írta Lovis Corinth, ami jelzi azt is, hogy a régi és az új művészeti irányok döntő összecsapása már nem sokáig váratott magára.

28 1892-ben következett be a szakítás, az „Isar-athéni palotaforradalom". Hetvennyolc művész kinyilvánította kilépési szándékát a Müncheni Művész Szövetségből. „A müncheni művészet estege alatt világosan ragyog a szecesszió csillaga" - üdvözölte a befolyásos kritikus, Richard Muther a mozgalmat. Voltak azonban olyan kritikusok is, akik egyszerűen „lecsirkefogózták" a kilépni szándékozó művészeket, és hatalmi beavatkozással fenyegetőztek. A sezessionisták főbb képviselői - többen közülük pár év múlva akadémiai professzorok (Peter Behrens, Lovis Corinth, Hugo Habermann, Max Liebermann, Franz Stuck, Hans Thoma, Wilhelm Trübner, Fritz von Uhde) -, noha egymástól gyökeresen különböző festészeti irányok képviselői voltak, abban egyetértettek, hogy „változtatni kell a művészeti viszonyokon". Ez konkrétan azt jelentette, hogy nem a Glaspalastban