Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)

Kovács Ágnes: A müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia az 1890-es években

állítottak ki, hanem egy saját épületben a Königsplatzon, és kimondták a „háromkép-szisztémát", amelynek értelmében minden művész csak három, arra érdemes művel szerepelhetett a kiállításon, amivel az volt a céljuk, hogy ellentétben a glaspalastbelivel, kiszorítsák a „közönségárut" saját kiállításaikról, ugyanakkor a maguk részérói továbbra is meghívták az idegen művészeket kiállításaikra.

29 A hivatalos körök és a Müncheni Művész Szövetség tagjai nem hittek a vállalkozás sikerében, de amikor kiderült, hogy a szecesszionisták kiállítása nagyobb érdeklődést váltott ki, mint a glaspalastbeli, a bajor kultuszminiszter kijelentette, feltétlenül helyre kell állítani a Müncheni Művész Szövetség egységét, hogy a „nemzeti vállalkozás meg ne sérüljön". Az egység ugyan soha nem állt helyre a régi formájában, de az anyagi érdekek kikényszerítették a fegyverszünetet a két párt között.

30 És így, bár München volt az első a német nyelvterületen, ahol a szecesszió létrejött, túl gyorsan bekebeleződött.

31 „Igazi" szecesszióról csak a kilencvenes évek végétől beszélhetünk, amikor a szecesszióból kinövő Jugendstil, akárcsak az impresszionizmus, egy-egy professzorrá kinevezett művész személyében legalizálódott az akadémiai oktatásban is.

32 A relatív megkésettség az egész 19. századi müncheni művészetre jellemző, amelynek egyik oka talán éppen abban keresendő, hogy a tanári kar pótlása majdnem mindig „házon belül" történt. Ez a tény melegágya lehetett volna a konzervativizmusnak és a provincializmusnak - és akik így értékelik a müncheni akadémia történetét, azoknak végső soron igazuk is van -, mégis mindig akadt egy-egy tanítvány, aki a mindenkori új irányzat nevében lépett fel, így az akadémia is, mint az új támogatója tűnhetett fel. így volt például Franz von Stuck esetében is, aki 1892-ben az egyik legharciasabb támogatója a Sezessionnak, de három évvel később, harminckét évesen, kinevezték akadémiai professzorrá. Stuck idejében festőiskolát vezetett az akadémián Wilhelm Diez, Ludwig Herterich, Karl Marr, Ludwig Löfftz, Karl Raupp, Otto Seitz, Heinrich Zügel, Hugo Habermann, Angelo Jank. Ebben az összeállításban benne voltak a régi mesterek, mint Diez, de a szeceszsziós Herterich, és az impresszionista Zügel is. Zügelt személyiségének kisugárzása, stílusának frissessége némiképp Stuck versenytársává tette, mégis az igazi legyőzhetetlen sztár, legalábbis az első két évtizedben Stuck volt. Mint tanárt azonban későbbi híres tanítványai teljesen eltérően jellemezték: Kandinszkij és Klee elismerően és hálával emlékeztek meg róla. Joseph Albers ellenkezőleg nyilakozott: „Stuck alig adott nekem valamit". Tény, hogy mint Hollósy, Stuck is komolyan vette a korrigálást. Klee így írt róla naplójába: „Stuck óriási beleérzéssel korrigált, kritikája komoly volt, de soha nem nyúlt ecsethez, és nem festett bele a diák munkájába, igyekezett tárgyilagos maradni. Zügel ennek az ellenkezője volt. Megkövetelte először is, hogy az ember úgy fessen ahogyan ő, másodszor belerajzolt vagy festett a diákjai munkájába, gyakran megsértve és megrémítve ezzel őket."

33 Mai szemmel nézve tehát, a leglátványosabb tanítványok Stucknál gyűltek össze, és éppen az ő esetében vetődik fel leginkább a kérdés, az a professzor a sikeresebb-e, aki tanítványait a maga művészi hitvallására eskette fel, vagy pedig az, aki a tanítványok saját lehetőségeit tárta fel. Mert Stucknál nemcsak a fent említett avantgárd művészek tanultak. A Stucknál végzett mintegy százötven növendék egy része a szecesszió formanyelvét, de sokan a késő impresszionizmus kompozícós elveit részesítették előnyben, amely számtalan formán keresztül hagyományozódott tovább. Az a folyamat tehát, amely a század nyolcvanas éveiben a különböző stílusú és irányultságú mesterek békés egymás mellett élésével elkezdődött, a század végén tovább gazdagodott az új törekvések integrálásával, és a diák az akadémián mondhatni „azt tanult, és attól, amit akart". Az már más kérdés, hogy a kilencvenes évek végén, amikor már több ezer művész élt Münchenben, az egyre nagyobb konkurenciaharc miatt világossá vált, hogy kik azok az alkotók, akiket a hivatalos művészeti közeg kizár magából: nehéz volt jól dönteni és orientálódni. „Sokkal inkább, mint a korábbi évszázadokban, a 19. század második felének művészetében nagy hangsúlyt kapnak a szociológiai kísérő jelenségek. A művész, aki egyszerre méltóságteljes és tiszteletreméltó papja a művészetnek, aki őrzi a szent lángot, maga is az új gazdasági viszonyok nyomása alatt élt, amelyekhez alkalmazkodnia kellett, és nagy erő kellett ahhoz, hogy művészetének ura tudjon maradni."

34 Mégis, a következő két évtized még sok újdonságot hozott a müncheni művészeti életben. 1896-ban megjelent a Jugend, a Simplicissimus, amelyek azonban „jó müncheni módra" szoros kapcsolatban álltak az akadémia művészeivel is. Az ifjú magyarok is a „szent lángot" kívánták megőrizni, amikor lelkesen egy „ellen-akadémia" tervével tértek haza. Sajnos azonban, amit Münchenben észrevettek és magukkal hoztak, elkeseredett harcuk az elismertetésért, a „benczúrizmus könyörtelen bírálata", jó ideig sok energiát elvont attól, hogy a már így is kissé megkésett művészeti elveiket nyitottabbá tegyék. Ebből a szempontból akadémikusabbak voltak, mint a müncheni akadémia. Réti István, aki a nagybányai iskola programjaként csak a naturalizmust ismerte el, szinte rosszallóan jegyezte meg, hogy voltak Hollósy tanítványai között olyanok, akik „beszivárogtatták" a müncheni Jugend és a Simplicissimus nyomán kialakult, grafikai jellegű, karikírozó felfogásmódot. Ami tanítási elveiket illeti, a nagybányai „anti-akadémián" is megfogalmazódtak a művészet taníthatóságával kapcsolatos kétségek.

35 „A természet maga nem egyformán osztja a képességet, s ezt az akadémiák nem egyenlíthetik ki. Mert a minden téren uralkodó nagy törvény érvényesül itt is: száz ember próbálkozzék meg és bukjék el a nehéz úton, míg egy akad, aki biztos, erős lépéssel végig bír rajta menni" - írta Thorma és Réti 1898-ban.

36 Nagybányával párhuzamosan a magyarok továbbra is szorgalmasan látogatták a müncheni akadémiát. Stuck, akinek ugyanolyan nemzetközi iskolája volt, mint annak idején Pilotynak, kedvelt volt a magyar diákok körében. Tanítványai közé tartoztak Hubay