Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)

Kovács Ágnes: A müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia az 1890-es években

ba jöttem - bár az emberi momentumok még túlságosan érdekeltek." 13 Erről az útkeresésről ad hiteles képet Csók István is: „Most már Renoir, Degas, Toulouse-Laut­rec nevei nem voltak ismeretlenek előttünk, sőt Manet »Olympiaja«, s Whistler »Anyam« című képe, miket Julianista korunkban a párizsi világkiállításon láttunk, mint csodás művészi alkotások éltek emlékezetünkben, anélkül azonban, hogy hatásuk képeinken érezhető lett volna." 14 E két kiragadott idézet csak jelzése annak, hogy ebben az időben még korai impresszionista látás­módról beszélni. Tény, hogy Münchenben a Hollósy köréhez tartozó festők egy része, akiknél „soha ked­vesebb társaság nem verődött össze a föld hátán" - ha vitáikban szóba is hozták a „moderneket" jellemző fes­tői problémákat -, a gyakorlatban valami egészen mást csináltak. 15 Az akadémiával, mint tanintézménnyel szembeni el­lenállás, vagy legalábbis ambivalens viszony régóta je­len volt a német művészetben is, elég csak Caspar Da­vid Friedrichre, Peter Corneliusra vagy Friedrich Over­beckre gondolni. És jelen volt a kétség a művészet ta­níthatóságát illetően az akadémiák falain belül is. Másfelől meg voltak győződve arról, hogy a festészet bizonyos alapjainak taníthatóaknak kell lenniük. En­nek a célnak az eléréséhez természetesen minden kor­szak más-más megoldást kínált. A rajzot mindenesetre taníthatónak tartották, éppen ezért ez még nem is számított tulajdonképpeni művészi imaginációnak. Ez volt az oka annak is, hogy a rajztanítást rendszerint olyan művészekre bízták, akik mint művészek nem voltak jelentősek, nem volt egyéni karakterük. Először a kompozíciós osztályban vált fontossá a tanár szemé­lyisége, és itt került előtérbe a diák egyéni invenciója és leleménye is. Maga a képzés három fokozatú volt. Az előkészítősök a rajzosztályt látogatták, ahol antik szob­rok másolatai és élő modellek után rajzoltak. A sikeres rajzi képzés után a diák a festő osztályba került, ahová pályázhatott. Ez volt a képzés magja. A diák, tanárának kiválasztásával ugyanis kinyilvánította szándékait, és azt is, hogy milyen irányban kíván továbblépni. Az utolsó állomást, a csúcspontot a kompozíciós osztályba való felvétel jelentette. A müncheni akadémián Wilhelm Kaulbach és Moritz von Schwind igazgatók idején nem alakult ki új elképzelés a művészet taníthatóságát illetően, bár mindketten nagyhatású, jelentős művészek voltak, azonban egyiküknek sem volt jó viszonya a tanításhoz, Kaulbachnak „beteges szarkazmusa miatt, Schwindnek pedig az akadémia, mint intézmény ellen voltak súlyos kifogásai". 16 Inkább azt szorgalmazták, hogy az aka­démián „legyezőszerű" tanárkínálat álljon a diákok rendelkezésére. Ez a törekvésük, vagyis, hogy a külön­böző művészegyéniségek egymás mellett dolgozhas­sanak az intézményben, a század második felére való­sult meg. A diákok ekkorra valóban maguk választot­ták tanáraikat, ahhoz mentek, aki nekik legjobban tet­szett. (A híres professzorok - mint Carl Theodor Pi­loty, vagy Franz von Stuck - osztályaiba gyakran olyan sokan jelentkeztek, hogy nem mindenkit tudtak fel­venni.) Ennek következtében az akadémiai oktatásban Csók István: Álló akt, 1886 István Csók: Stehender Akt / Nude Standing. 1886 (Mgt. I Privatbesitz I private collection) mindinkább eltávolodtak a didaktikus, metodológiai elképzelésektől, és a művészet taníthatóságát és felvirá­goztatását egyre inkább az individuális tanításban lát­ták. A fejló'dés folyamán tehát a különböző irányzatok egyfajta liberális-demokratikus együttélése jellemző a müncheni akadémiára, de természetesen nem minden súrlódás nélkül. 17 Sok esetben viszont maguk a fiatal művészek kérdő­jelezték meg a művészet taníthatóságát. így volt ez a Hollósy által nagyra tartott Wilhelm Leibi esetében is. Carl Schuch, aki a lengendás Leibl-kör talán leginkább intellektuális személyisége volt, így írt naplójába: „A művészet nem az a dolog, amelyet az egyik a másik után csinál, és eltanul. Azt mindenkinek saját magából kell előhoznia és megteremtenie, és ez több, mint amit egy művészeti intézmény oktathat". 18 Azok az elvek, ame­lyek alapján Leibi és barátai dolgoztak, sok tekintetben azonosak Hollósy és a nagybányaiak nézeteivel. Közös bennük a természet iránti rajongás, és az ábrázolandó tárgy keresetlensége, ahogy Leibi mondta: „nem az

Next

/
Thumbnails
Contents