Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - KIRÁLY Erzsébet: „Laudatio artis" 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei

méltányolandók a hősies gesztusok és cselekedetek, hiszen a hallgatóság mindig szívesen hall arról, hogy valaki elsőként vagy egyes-egyedül hajtott végre valami rendkívüli tettet, kivált, ha mások érdekében. A szónoknak a magasztalt ember halálát követő időkről, vagyis az utókorról is meg kell emlékeznie, azaz a tiszteletére hozott végzésekről, a neki hivatalosan emelt szobrokról, az „istenítés" mikéntjéről. Lehet dicsérni nagymúltú városokat, müveket aszerint, hogy milyen kultusz részei, milyen hasznosak, milyen szépek és ki az alkotójuk. Magasztalható továbbá a szép vidék, a jeles mondás, sőt ismeretes az álomnak és a halálnak is írott dicsérete.

8 Quintilianus szónoknövendékeknek szánt instrukciói már az ezüstkor császárkultuszának tapasztalataiból táplálkoznak. A dicséretformulák banális tárgyakra való kiterjesztése pedig arról tanúskodik, hogy a görög rétoriskolák tananyagai „ujjgyakorlatokká" váltak, sablonformákkal való játékká. A szépen formált természetes beszédnek már a homéroszi időkben megkülönböztetett rangja volt. Az ifjak ebben is összemérték erejüket, mint a dárdavetésben és a kézitusában.

9 A szónak (logosz) egyáltalában véve, de különösen a hangosan recitált élőszónak egészen az antikvitás végéig különös értéket tulajdonítottak.

10 Platón korában még közkedveltek voltak a rhapszodoszok előadásai a görögség ünnepi rendezvényein. A szavalat e mesterei elevenen tartották a nép emlékezetében az isteneknek, hősöknek, előkelő nemzetségeknek az eposzokból jól ismert legendáit. Ezzel ősrégi tradíciót folytattak, a hivatásos költő-énekesekét. Jutalmak, szállás és étel ellenében az énekesek az arisztokrata nemzetségek udvarait járva egyszerre gyönyörködtettek és tanítottak. Megbízóik kívánságára újramondták a trójai háború előzményeit, epizódjait, a hősök hazatérésének történetét, de e történetekben kitértek a vendéglátó őseinek dicső szerepére is. A vándor énekesek a szóbeli kultúra gazdag eszköztárával rendelkeztek, s bölcsességükért a hallgatóság hálájában és tiszteletében részesültek. Tradicionális tárgyuk és emelkedett szavuk örökségét - az eposz nagyszabású műformájának leáldozása után - a művészi igényű próza és a lírai költészet műfajai egyaránt közkincsként vették át. A hagyományos erkölcsi értékek a lírán belül a kardal három klasszikusának, Pindarosznak, Szímónídésznek és Bakkhülidésznek az életművében nyertek magasztalást, jó fél évszázaddal megelőzve a panegirikus beszédeket. Mindhárman az előkelőek udvaraiban forogtak és magas honorárium ellenében alkottak. A megbízásért egymással is vetélkedve írták alkalmi költeményeiket. Pindarosz a legnagyobb sikereit győzelmi ódáival (epinikia) aratta, amelyeket Olümpia, Delphoi, Iszthmosz és Nemea sportversenyeinek diadalmas férfiúihoz írt. A magasztalás hangjaival nemcsak a győztes személyét tisztelte meg, hanem annak patinás nemzetségét, valamint a homéroszi-hésziodoszi istenvilágot is, ahonnan az arisztokrácia eredeztette magát. Pindarosz a tanító és a bölcs szerepét is továbbvitte. Gnómáit a költő isteni kiválasztottságáról, az égiek döntéseinek kiszámíthatatlanságáról, az erény jutalmáról vagy a hírnév halhatatlanságáról a dicséretekbe szőtte bele. Unokaöccsével, Bakkhülidésszel együtt Szímónídész is a vándorköltészet hagyományát folytatta. A perzsa háborúk idején ő volt a hellének karizmatikus költője, aki az athéni és a spártai hősi halottaknak versben állított emléket. Győzelmi himnuszai (hümnoi) ma már csak töredékek, de ismerünk tőle dicsőítő dalokat (enkómia), gyászdalokat (thrénoi), sírfeliratokat (epígrammata), elégiákat (elegeía), bordalokat (szkolia). Bakkhülidész mitikus tárgyú dicsőítő verseket {dithüramboi), paiánokat (paianes), leánykórusokat (partheneia), táncdalokat (hüporkhémata) írt. Amint a versfélék sokszínűségéből kitűnik, az ünnepi dal nemcsak a fejedelmi udvarokban szólt, és nem csupán az égiek és leszármazottaik dicséretére. Jelen volt a görög életvilág minden kitüntetett eseményén, közös tánccal, fúvós vagy húros hangszertől, énekhangtól kísérve az áldozati szertartások, a temetés, a gyász, a menyegző, a lakoma alkalmaikor. A líra, mely a kultusz valóságközegéből nőtt ki, virágzása tetőfokán az önmagát formáló és önértékként felfogott embert is megörökítette. Szépségének, halandó voltának, testi és szellemi örömeinek, keserveinek és gyengeségeinek megéneklésére ugyancsak a klasszikus kor érlelte ki a máig eleven, önálló lírai versformákat. A dicsőítés hozadéka a dicsőség, a hírnév, mely azt is halhatatlanná teszi, akinek szól, s azt is különös megbecsülésben részesíti, aki azt irodalmi formába önti. A görög kultúrában ez eredendően egy istenekkel és héroszokkal telt világ értékrendjéből fakadt, és a harci küzdelmekben megmutatkozó erényeken alapult. Végső igazolását azonban a mitológiából eredeztette. A dicsőítés, akár versben, akár prózában nyert kifejezést, egyaránt a szép beszéd adta lehetőségből, a szó hatalmából merített. A hellén felfogás szerint a szó isteni adomány volt, a múzsák ajándéka. Vele kapta az ember a művészeteket. A múzsáknak, akikben a harmónia megteremtőit, a viszály legyőzőit, a tudás hordozóit és a gondok feledtetőit egyaránt tisztelték, volt még egy fontos aspektusuk. Pindarosz egy töredéke szerint ők voltak az első dicsőítők.

11 Zeusz azért nemzette őket Mnémoszünével, hogy legyen, aki az isteneket zengi. A költői képzeletben tehát az ünneplő szó kiváltságával az istenek először önmagukat jutalmazták, s ezt a képességet osztották meg később az emberekkel. Hogy az emberek hogyan fogadták a múzsák énekét, arról sok mítosz szól. Egyet Szókratész mesél el Platón Phaiőroszában. Eszerint néhányan a gyönyörűségtől akkora elragadtatásba estek, hogy az evésről-ivásról is elfeledkeztek és meghaltak. Belőlük lett a tücskök nemzetsége, melynek az a jutalma, hogy étlen-szomjan is boldogan énekel, ezen felül pedig hozza viszi a múzsáknak a híreket a különféle művészeteknek hódoló emberekről.

12 A szépen csengő múzsái szó halandókra való átörökítésének másik irodalmi példája Hésziodosz elhivatás-története a Theogonia elején. A Helikonon nyáját legeltető pásztornak Zeusz leányai egy babérágat nyújtottak át, elültetve benne az isteni hangot. Ettől kapta az egyszerű paraszt az örökké élő istenek hirdetésének képességét, így jutott az égiek születésének titkához.

13 A tücskökké vált emberek és a költők egyaránt a múzsák elvarázsoltjai, de az utóbbiak kiválasztottak is egyben. A költővé levés nem más, mint az ember részesedése az isteniből, azaz beavatás. A beavatottság jelvénye a babér, a mindenkori költő magasztaló, fohászkodó és hálát kifejező, invokatív formulái pedig az égieknek lerótt áldozat szerepét töltik be. A nyelv e vallásos tiszteletet nyilvánító gesztusa először és lényege szerint a múzsákhoz szólt: nyomában született a mű. A dicsőítő ünnepi szó később is erre az őspéldára megy vissza. Szakralitásából akkor is őriz valamit, ha nem istent, csupán az akként tiszteltet, az ahhoz hasonlítottat tünteti ki vele. A két történet paradigmatikus értékű. A tücskök meséje a művészet mágikus erejét, Hésziodosz költővé avatása az idők során