Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - KIRÁLY Erzsébet: „Laudatio artis" 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei

jelképes alakká vált művész felkentségét példázza. Allegorikus értelmük az alkotás isteni eredetéről és szentségéről szóló mitikus képzetben fonódik egybe. Ars és laudatio nem alkalmi szótársítás tehát: ha a művészet az isteni princípium dicséretére szolgál, akkor az alkotóval együtt maga is dicséretre méltó. A költészet kitüntetett szerepét és a költő kiváltságos alakját övező görög képzetek az ókori Rómában éltek tovább, majd az antikvitást eszményként valló humanizmusban elevenedtek ismét fel. Cicero, Vergilius, Horatius, Ovidius a szónoki, illetve a költői babérokra azzal szolgáltak rá, hogy a múzsák által pártfogolt ékes beszédet és poézist latin földre hozták. Költői hitvallásukban utaltak is küldetésükre, melynek betöltésével nemcsak a műveletlen tömeg fölé emelkedtek, hanem az utókor számára is emléket állítottak. Arisztokratikusán vallották, hogy „monumentumaik" maradandó értékeibe az ő halhatatlan nevük is beleépült.

14 Az antik öntudat és dicsőség utáni vágy öröksége szimbolikusan Petrarcára szállt, amikor őt 1341 -ben a Capitóliumon költővé koszorúzták. A poéta laureatus reneszánsz alakját ismét a helikóni-olümposzi-parnasszoszi istenvilág vette körül, melyet ezúttal antik reminiszcenciákból és tudós hagyományból teremtettek újjá. Az a tisztelet, mely az ókorban a nyelv produktumait övezte, a képzőművészeti alkotásokat nem feltétlenül illette meg, lévén ezek a kéz alantasabb munkájának termékei. A kép a szónál kisebb értékű, állította Platón, ez esetben nem saját művészetellenességének, hanem régi eredetű közfelfogásnak adva hangot. Ha egy okfejtésben valamit plasztikusan kell körvonalaznunk, mondja, akkor is illendőbb a szó és a logika megvilágító erejével élni, mint egy képzőművészeti alkotás példájával.

15 A banauszosz utóda, a festő vagy a szobrász, presztízsét tekintve alatta is maradt a költőnek. A klasszikus korban működött alkotók egy része legendás művészegyéniséggé vált; szobraikat és képeiket messzi földről is fölkeresték, prózai vagy verses formában dicsérték azokat, ők maguk azonban a siker csúcsán sem számítottak a szellem szabad művelői közé. A kor ünnepelt festői közül azokat, akik önérzetükben mégis túlmentek a közösség szabta erkölcsi mértéken, az írásbeli hagyomány és a későbbi emlékezet a magasztalás és a rosszallás kettős attitűdjével örökítette meg. Parrhaszioszról nemcsak azt jegyezték föl, hogy tehetséges volt és termékeny, hanem azt is, hogy nála gőgösebben senki sem élvezte a művészetével szerzett dicsőséget. Önmagát Apollóntól származtatta és festőfejedelemnek nevezte.

16 Abban a meggyőződésben élt, hogy művészetével elérte a legvégső célt, és az általa szabott határon túl már senki sem mehet. Ennek tudatában nagy lábon élt, bíbor ruhában járt, fejét fehér szalag, más értesülés szerint arany koszorú övezte, arannyal kivert botra támaszkodott, saruját arany csatokkal fogta össze. Festés közben énekelt, és olykor isteni sugallatra dolgozott. Hermész alakjához önmagát vette modellül, de hogy az ízléstelenség és az önimádat vádját elkerülje, a képre dicsérőleg az isten nevét írta, mint a fogadalmi ajándékokra. Parrhasziosz legendás képfeliratai a műtárgy-epigramma hagyományát is reprezentálják. Az alkotáshoz illesztett értelmező-magyarázó vers általában helyt adott a néhány szóba tömörített bölcsességnek, sőt az önvallomásnak és az önértékelésnek is. Parrhasziosz különcsége és jó hírének féltése például egyszerre cseng ki abból a verssorból, melyben magát életművésznek és kiváló erényűnek nevezte. Antik szokás szerint ugyanebben a versben megemlékezett azokról is, akik vagy amik osztoznak vele a dicsőségben: szülőföldjéről és atyjáról, egyben első tanítómesteréről.

17 Parrhasziosz riválisának, Zeuxisznak is „dölyfös" képfeliratokat tulajdonítanak. Helenét ábrázoló festményét, melyet pénzért mutogatott, egyenesen Homérosz megfelelő passzusaival támogatta meg. A közvélemény ezt úgy tekintette, hogy művében egyszerre kelt versenyre az isteni szépséggel, valamint a halhatatlan költővel. Arra a vádra, hogy lassan dolgozik, Zeuxisz azt válaszolta, hogy a képnek is sokáig kell fennmaradnia.

18 A személyes ambícióknak ebben a korában a képzőművészet egyre intellektuálisabb igényeket támasztott önmagával szemben, hiszen meg kellett felelnie a mind képzettebb műértőknek is. Apellész tanítómestere, Pamphilosz az i. e. 4. század közepén már elvként vallotta, hogy a festészet a szabad születésűekhez méltó mesterség, mely arithmetikai és geometriai ismereteket kíván.

19 A festészetnek tehát nem önerejéből, hanem a tudományra támaszkodva kell fölemelkednie. Ugyanezt szorgalmazta később Cicero, majd Plinius is. Ezzel megalapozódott az a követelmény, melyet majd a reneszánsz teljesít ki, hogy ti. a festészethez matematikára, geometriára, optikára, színtanra van szükség, ezek ismerete nélkül nincs tökéletes művészet. A késő klasszikus korból a hellénizmusba való átmenet időszakában szinte egyszerre bontakozott ki a művész-egyéniség, vált erőteljesebbé a képzőművészet önreflexiója, és nőtt meg a művészek társadalmi respektusa. Ekkor kezdtek a művészek maguk is írni, oktatói és műhelykapcsolatokat kiépíteni. Személyükre ekkortól irányult a literátorok és a filozófusok figyelme, ekkor virágzott az életrajz- és anekdotairodalom, ekkor vették fel a rajz tanítását a szabad polgárok gyeremekeinek tananyagába, s ekkor indult útjára a múlt emlékeire figyelő irodalom, a perihégészisz. A képzőművészet irodalmi dicséretében a hellénizmus idején jelentős részt vállalt a lírai költészeten belül a már említett műtárgy-epigramma. Művelői még létező vagy már elpusztult, híres képekhez, szobrokhoz, vagy éppenséggel soha nem volt műalkotásokhoz költöttek rövid, magasztaló versikéket. Az alkotók közéleti és hivatalos szintű megbecsülésének pedig egyik jellemző példája az az i. e. 2. századból ránk maradt felirat, mely szerint a szobrász Athenodóroszt Lindosz városa arany koszorúval és örökre szóló tiszteletbeli jogokkal ajándékozta meg.

20 A szobrászat és a festészet irodalmi műfajokkal való egyenjogúsításának sokat idézett császárkori példája Horatius „ut píctura poesis" hasonlata. A festészet azon az alapon említhető a költészettel egy sorban, hogy mindkettő alkalmas a művészi kifejezésre, és mindkettőnek törvényszerűségei vannak. Az a nézet persze, hogy a képzőművészet mégiscsak a banauszia gyermeke, s nem mérhető az irodalommal, még sokáig él. Lukianoszt, akit atyja a mielőbbi kenyérkereset reményében szobrásznak szánt, egy álomjelenetben sújtotta ez az előítélet. Az inaskodó ifjúnak két nőalak, a munkáskülsejű Mesterség (Tekhné) és a méltóságteljes Műveltség (Paideia) egyszerre jelent meg, hogy ki-ki magához édesgesse őt. Lukianosz az utóbbit választotta, azaz a szónoki-írói pályát, mert hatottak rá a Műveltség intelmei: váljék belőle bármekkora szobrász is, amilyen Pheidiász vagy Polükleitosz volt, legfeljebb az alkotásait fogják dicsérni, de vele magával egyetlen épeszű néző sem kíván majd cserélni. Hiszen csak mesterember lesz akkor is, közönséges, keze munkájából élő kézműves.

21