Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - KIRÁLY Erzsébet: „Laudatio artis" 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei

MÁTYÁS lakást ád a' Helikon szelíd Mú'sáinak, kik, jóllehet a' Magyar Határra írtóztak belépni, Mint örökös mezejére Marsnak, De végre még is megtelepedtek ott. Nem harsogott már a' Duna szüntelen A' hartzra intő Trombitától, A' mo'sarak ropogása megszűnt. Leóida rontsolt oldaliról aludt Vérrel befestett fegyverit a' Magyar, Buzgányra nőtt izmos kezébe Pindusi tollat adott KirályjaRégibb időkbenn tsak maga volt Buda, Honnan eredt a' tsínosodás felénk, 'S Bővséges áldás: most egyenlőnn Béts, Buda közli velünk kegyelmét. Nem tsak tsatákbann nyert diadalmakért Köttet FERENTZ, füst fogta fejére a' Vitéznek, érdemlett borostyánt, A' tudományokat is hatalmas Karral fedezvénn. Nyomdokainn megyén JO'SEF szorossann, Hunnia Nádora, Ki a' szelíd Pallás Tudósít 'S Márs fijait koszorúzza egyre. Te légy FERENTZINK! a' Tiberis vize Partjánn, Hazádtól messze, te légy magad Ditső FERENTZÜlMK's JO'SEFÜNKNEK Ritka kegyelmeinek tanúja. Te! a' ki a' már porba hevert VITÉZT Márványba metszvénn, újra előhozod, 'S a' bémohodzott sír öléből Visszaadod szeretett Hazánknak. Mellyért tenéked Dátzia Szüzei Készítik a' zöld Tempe ligetjeinn Szedett borostyánt, 's homlokodra Calliope koszorút egyenget. Míg tsak VITÉZNEK Verseit a' Magyar Olvassa, és míg a' Tudomány, 's nemes Mívek betsűltetnek Hazánkbann, Emlegetik nevedet FERENTZI! írta VÉTSE! JÓZSEF Theológus Deák Megjelent Debrecenben, 1823-ban. Egy példánya a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában. Ltsz.: 738/1920. (Ferenczy István hagyatékából.) III. Győry Vilmos FERENCZY ISTVÁN ELHAGYOTT LAKÁBAN Ott áll a hajlék pusztán elhagyatva, Körötte minden néma, hallgatag; Szent helynek véli, - s elkerüli a zaj, Nagy, - síri csendben állnak a falak; S e hely valóban, mint a temető, S oh benne annyi, annyi a halott: Sok szép kihalt remény, a mely virággá, Sok eszme, mely testté nem válhatott! A melyben éltek e remények - a szív Nehéz sorsában végre megtörött, S a lélek, melyben fölvillant az eszme, Az eszmék jobb hónába költözött; Nem pártolá a föld az égi lelket, A bimbótól megvonta a sugárt; S nem teljesülhetvén a szívnek vágya, Mely é I t e t é, - ez adta a h a I á I t ! Alant a f ö I d ö n néhány kődarab; Mily döbbentő! hogy összeillenek. A pusztulást s a nemteljesülést A f ö I d okozza, s az mutatja meg; Egyik kő r é g i, n a g y mű tört darabja, A másik tán azzá lett volna még: Azt nem kimélte, ezt nem pártolá Az idő; - s most mindkettő semmiség! Ott távolabb törötten egy fatörzs, Örökzöld repkény fogja dúsan át; Miarepkény már, hogyha fosztva a lomb, Ha letöré a vész a koronát?! Ápolni kelle, hogy virágozhassák, Örökborostyán, tört fának mit ér?! A kit - mig élt, - kevésben pártolának, Halál után mi annak a babér?! „Kik a dicsőség fényével köritnék, - Míg ember él, - a nemzetet és hazát, Az ég, bizonynyal , minden honnak ád! Talán ritkán, - de küld egy-egy sugárt, Támadnak mindenütt nagy szellemek: S csak az a nép fog nyomtalan kiveszni, Ki e szent kincset nem becsülte meg!" Megjelent a Vasárnapi Újság 1862. év 9. évf. 3. számában.