Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - KIRÁLY Erzsébet: „Laudatio artis" 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei

Megjelent Budán, 1824-ben. Egy példánya a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában. Ltsz.: 737/1920. (Ferenczy István hagyatékából.) A belső címlapon: An' s Vaterland, an's theure schliess dich an, Das halte fest mit deinem ganzen Herzen; Hier sind die starken Wurzeln deiner Kraft. SCHILLER II. VERSEK, mellyekkel Rómábann lakó magyar nemes FERENCZI ISTVÁN úrnak, midőnn az általa márványból faragott néhai nevezetes poéta CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYNAK mejjképét a' Debreczeni H.V. Collégiumnak ajándékba küldötte, háládatosann örvendezett ugyan azon collégiumbéli tanuló ifjúság Mártzius 19-dik napjánn 1823. 1. Régibb nagy elmék, hajdani mesterek Szülője! újjabb tsínosodás, szelíd ízlés, remek mívek hazája Róma! neved ditsekedve áldják Pannon szerentsés völgyei, mellyekenn Az ó Világnak vad szövevényi közt Tudósaid törték először A' nemesebb Tudományok útját: Midőnn, negyedfél Század előtt, amaz Európa első akkori tsillaga Mátyás Olasz kéz közt akarta A' Magyar Elme tüzét nevelni. Lobog ma is még tiszta tüzével az A' Fáklya, mellyet Mestereid keze Helyheztetett vidult Egünkre, 'S hirdeti tiszteleted közöttünk. Mint a' fa, úgy nő észrevetetlenűl, 'S terjed FERENTZINK híre közöttetek; Próbál nemes tartózkodással A' remekek piatzánn az ifjú Mérkőzni tudós Mesterivel; teremt. Fest, életet, díszt önt kitanult keze; Símúl az önként engedő kő Kése alatt, 's az atzél tagokra Életvonást hint, 's játszi tekintetet; Elhunyt szerelmünk hajdani tárgyait, A' sír porából felragadva, Helyheti tiszteletünk ölébe, így nyér megújjúlt életet, újj nevet, A' lelkesítő mesteri kéz alatt, Újj díszt magának 's Nemzetének Dátzia hajdani Énekessé VITÉZ, 's mohodzó sírja bilintseit Lerázva, túl él a' megemésztetés Eldúlt hatalmánn, 's újjra érzi Nemzete tiszteletét 's szerelmét. Áldott idő! hát már megelégeled Az elfelejtés durva erőszakát, Mely Századoktól fogva mély sír Öblibe zárta le Nagyjainkat. Áldott! ezerszer boldog idő! te a' Tanúit Világnak nagy piatzánn nevelsz, 'S formálsz FERENTZINKBŐL Hazánknak Praxitelest, ki nemes tüzével Tudósainknak hírt, nevet, életet Ád, Nemzetének fényt, 's koszorút szerez A' Mesterek tudós sorábann, 'S hogy mi telik, bizonyítja, tőle. Fuss óh szerentsés Nemzeted érdemes Magzatja! fuss nagy tzélja felé nemes Tüzednek, és a' szebb Világnak Műhelyeit berepülve, gyors méh Módjára gyűjts, a' messze-virágokonn, A' bőlts kezeknek mesteri műveinn, Olly kintset, a' melyből emelhess Oszlopokat magad, érdemidnek. írta SZËÉL SÁMUEL teológus diák Hajdann tsak a' kard szerze ditső nevet A' híres ÁRPÁD nagy maradékinak; Tsak azt betsűlték, a' ki bátrann Hartzra kikelt Fejedelme mellett. Az ősz Dunának habjai tsak hadat Harsogtak omlott partjaikonn belől, Tsak lárma 's fegyver tsattogástól Zenge Hazánk riadó határa. A' kardra termett nép Fejedelmibenn Egyforma szív vert, 's a' vala jó Király, Tsak azt imádták, a' ki tudta Győzni-tanúlt seregét vezetni. De majd idővel kezdte levetni a' Vadságot a' nép, 's kezde tovább tovább Mindég szelídebbb gondolatra Térni, hadat, 's viadalt felejtvénn. A' halhatatlan NAGY LAJOS Oskolát Állíta, 's kézenn fogva segítgeté Még bárdolatlan Nemzetünket Tsínosodása felé sietni. Majd a' tsatákról esmeretes Budánn, Hol hajdanábann a' hadak Istene Górálta dörgő menykövét a' Lába alatt zuhogó Dunára,