Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - KIRÁLY Erzsébet: „Laudatio artis" 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei

ünneplés dimenzióit, s ennek megfelelően különböztessük meg a dicsőítő szónoklatok kétféle típusát. Az egyik az állami méretekben elgondolt és az ünneplés egészébe a nemzet egészét is bevonni kívánó eseményeket vagy eseménysorozatokat kíséri, a másik a korlátozottabb, belterjesebb reprezentáció, mellyel főképpen a művésztársadalom hódol a művésznek. Az előbbire a jelen fejezetben, az utóbbira a következő fejezetben említünk egy-egy példát. Ipolyi Arnoldnak az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1882. február 12-i közgyűlésén elmondott elnöki megnyitó beszéde, mellyel a közelgő nagyszabású Munkácsy-ünnepet hangulatilag is előkészítette, valóban nemzeti dimenziókban mozog.

48 Az elnök itt jelentette be a festő Krisztus Pilátus előtt című képének érkezését, éspedig azzal a magasztaló-heroizáló alaptónussal, amely a későbbi „győzelmi menetet" is jellemezte. A nagy műveltségű tudós, művészetpolitikus és műértő, aki kortársai átlagánál jobban ismerhette a retorikai érvelés, ráhatás és elokvencia fogásait, klasszikus alapvetésű epideiktikus szónoklatot tartott.

49 Kövessük nyomon a beszéd felépítését. A bevezetőben {prooemium) a szónok olyan esemény közeledtét jelzi, amely az előző kiállítások méltó koronája, és a jövőnek is fényes nyitánya lesz. A beszéd következő egységében (narratio) szól arról, hogy a festmény diadalmas világútjának második állomásaként érkezik Magyarországra. Hogy ez valóban műremek, amellett a beszéd argumentációs részében érvel. H ivatkozik arra, hogy a képet a műkritika már eddig is a legmagasabbra értékelte. A 1 9. század művészete ennél nagyobbat nem alkotott, sőt Rembrandt óta senki. Munkácsy nevét csak a legnagyobbaké, Michelangelóé és Raffaellóé mellett lehet említeni. Annál is meggyőzőbb ez az elismerés, mert hiszen nem a szónoktól ered. Nem ő mondja ezt, s nem is a honfitársak, mert az „még szerény mértéke lenne" Munkácsy dicséretének. Olyanok állítják, akik nemzetünkért, ha egyáltalán ismerik azt, nem lelkesednének. A magasztalásra, úgymond, a festmény diadalmasan megtett körútja adta az első okot óceánon innen és túl, melynek során más, magukat nálunk előbbre való nemzetek komoly szakértői, féltékeny művészei és szigorú műbírái elvégezhették a kritikát. Látjuk, hogy a hírnév toposza itt a világhír modern jelentésével bővül: a nagy tehetség egyetemes megbecsültetésre, még a vetélytársakéra is számot tarthat. Majd a beszédben egy kitérő (egressio) következik a túlzott hazafiúi büszkeség és sovinizmus vádjának elhárítására, s itt a bemutató beszédek gyakori fordulata, olykor önálló tartalma, az ostorozás (vituperatio) kap hangot. Hiszen, mondja a szónok, ha elfogultak vagyunk, úgy éppen nem a kívánatos irányban. Mert amikor az egész világ készen áll Munkácsy dicsőítésére, mi kis híján elkéstünk a lelkesedéssel. Ezzel a publikumnak szánt szemrehányással a retorika nyelvén ismét az alkotó kiválósága kap nyomatékot: kiválósága vitte őt a tömeg fölé is, hiszen éppen a honfitársak nem képesek a nagy művész alkotásaihoz fölemelkedni. Majd következik a kitérő záradéka: s utolsók jövünk a sorban, saját nemzetünk és vérünk tehetsége és művészi diadalának elismerésére s ünneplésére." Az érvelés a kitérő után folytatódik, éspedig a dicsőség történeti eredetére való visszautalással: ami a görögségnek egykor Olümpia volt, az ma a világnak Párizs. A városnak szóló magasztalás (laudatio urbis), amely korábban Rómát tüntette ki, most szónoki fogásként a francia fővárost illeti meg: ez „a világművészet mai metropolisa", a pálmák elnyerésének új színtere. A diadalt tehát fokozza, hogy Munkácsy itt szállt versenybe, s itt győzött. Ez a nagyszerű város - folytatódik a gondolatmenet - hangosan ünnepelte Munkácsyt, s hogy hogyan, azt sorolni sem kellene, mert tudja mindenki. A szónok azonban mégis elsorolja: sajtóban, közbanketten, prózában, versben, vezércikkben, tárcában stb. A dicsőség ennyi ismérve után a hallgatóság érzelmeire appelláló, kissé előrehozott befejezés (peroratio) következik. Ez hordozza a szónoklat legfőbb erkölcsi tanulságát, ez szívja magába a művész személyének szentelt laudatio eddigi elemeit is. Munkácsy diadalmenetének fönti stációi ugyanis mind semmisek lennének, ha a művész közömbös volna a hazája iránt. De - mint elhangzik - az ő esetében a művészet géniusza egyesült a nemzet géniuszával, nem úgy, mint más hírneves, de „lélekben és művészetben, gondolat és érzésben idegenné vált művészeinknél." Ehhez a szónoki részhez is tartozik kitérő, amely egy régi gnóma cáfolataként tanító-morális célzattal került ide. Nem igaz - mondja a szónok, hogy „oltárok, királyok, s mind, mi nagy, romba dől". Ez a gondolat a fama és a gloria trónfosztása, értelmük tagadása, amely ugyancsak antik toposz, akárcsak értékként tételezésük. Az orátor bölcselete szerint ugyanis van igaz istenség, ez pedig a művészet géniusza; ennek áldozata lángol az oltáron. Ez segítette Munkácsyt a nagy ősök sorába, Tiziano, Michelangelo és Rembrandt mellé.

50 A beszéd külön egységét képezi a képnek szóló magasztalás (laudatio tabulae). A kép maga a szónok méltatásában az alkotó személyes képességének dokumentuma: a realizálás és eszményítés magas színvonalú találkozása. A beszéd záradéka a nemzeteszméhez tér vissza. A szónok mindenki nevében kifejezett óhaja, hogy Munkácsy a népélet képei után a haza „szent és drága története magasztos képeinek" megfestésével tetézze be pályáját. Hiszen illusztrálásra érdemes tett volt ennek a maroknyi népnek hazát, nemzetet, államot alkotnia, annyi vész között fönnmaradnia, s ilyen művészt adnia a világnak, mint Munkácsy. Az ő személyes dicsérete (laudatio personae) így fonódik össze Ipolyi retorikájában a haza dicséretével (laudatio patriae). Legvégül még két klasszikus mozzanattal bővül a szónoki előadás. Az egyik a közönséghez intézett buzdítás (exhortatio). Ez úgy formulázódik meg, hogy a jelenlévők kötelessége felmutatni a bágyadtság krízisében szenvedő nemzetnek a tehetség minden megnyilvánulását, kiváltképp a világra szólót. A másik a magyar művészet egészének szóló dicséret (laudatio artis), amely egyben a beszéd utolsó mondatait alkotja. Eszerint sok hiányzik még ahhoz, hogy műveltségünk nagyobb lendületet vegyen, de művészetünk, íme, már felemelkedett. Ipolyi országos ünnepséget előkészítő, enthuziasztikus beszéde a dicsőített kép ürügyén voltaképpen a nemzet apotheózisa. A nagyvilágba elzarándokolt Munkácsy úgy tér vissza, hogy az idegenben szerzett művészi hírnévvel saját népének is elhozza az üdvösséget. Ebben a szónok által felidézett és szónoki eszközökkel hatásossá tett eszmekörben Munkácsy egy ősi eredetű hősmitológia modern szereplőjévé, kultúrhérósszá válik. Új jelenségnek vagyunk itt tanúi, amely immár nem magyarázható a laudatio antik eredetű toposzaival: a művészet dicsérete nemzetpolitikai indítékok szolgálatába lép.