Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)
TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - KIRÁLY Erzsébet: „Laudatio artis" 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei
4. Székely Bertalan: Illusztráció Lötz Károly Emlékkönyvéhez I., 1904 (Az eredeti lap ismeretlen helyen) Bertalan Székely: Illustration zur Nachrufsammlung zum Tode von Károly Lötz I., 1904 (Das Originalblatt an unbekanntem Ort) „Szekér viszi Lötz mestert mennyekbe" Ünnepség és emlékkönyv Lötz Károly tiszteletére 5. Székely Bertalan: Illusztráció Lötz Károly Emlékkönyvéhez II., 1904 (Az eredeti lap ismeretlen helyen) Bertalan Székely: Illustration zur Nachrufsammlung zum Tode von Károly Lötz II., 1904 (Das Originalblatt an unbekanntem Ort) 1898. február 27-én este az Iparművészeti Múzeum előcsarnokában fényes ünnepség zajlott le Lötz Károly tiszteletére. Ahogyan ezt követően a Vasárnapi Újság március 6-i száma hírül adta, a művészek és a művelt társadalom színe-java hódolt ekkor a mesternek, és dicsőítette annak halhatatlan érdemeit. Az ünnep Feszty Árpád megnyitó szavaival kezdődött, és Keleti Gusztáv méltató beszédével folytatódott. Ez idő alatt küldöttség ment az ünnepeltért. Keleti „dióhéjba szorított panegyrikonjának" legfőbb gondolata az volt, hogy ezt az eseményt a hazai művészek „közvéleménye és közérzülete" hívta életre. Az a konszenzus tehát, amely - függetlenül kinek-kinek művészi hitvallásától - Lötz emberi és alkotói nagyságát egyöntetűen méltányolni tudta. A szónok szerint éppen ez, vagyis a művésztársak közvéleménye a legbiztosabb forrása a művész hírnevének és legszolidabb alapja a kiérdemelt népszerűségnek. A művésztársadalom, még ha az állami élet hivatalos képviselőit protokollszerűen bevonta is, hangoztatott szándéka szerint a Lotz-esten önmagát ünnepelte. Ö vette vállára az általa elismert művésztársat, övé volt a mérceállítás joga, az ítélet kompetenciája. Olyan elv ez, amelyben megelőlegeződik a századforduló után jellemzővé vált visszavonuló, önmagába kapaszkodó vagy sorstársi közösségbe integrálódó művész magatartása. Keleti Gusztáv - mondandója „koronájául" és annak hitelesítésére - a külföldön élő Zichy Mihály Lotzhoz írt üdvözlő leveléből idézett. Majd a Rákóczi-induló hangjai mellett bevonult a mester, és a közönség meghajlással köszöntötte őt. Ezután következett az ünnep centrális eseménye, az egyes művésztestületek hódolata. Ez abból állt, hogy delegációk-szám szerint tizennégy-járultak Lötz elé, s vezetőik rövid beszéde kíséretében átadták külön koszorújukat és emléktárgyaikat. A testületi koszorúk ráadásul következtek arra az elsőre, amelyet az elnöki megnyitó is mint legfőbb és legértékesebb ajándékot említett, s amely „a művésztársak egyetemének" egységes hódolatát fejezte ki. A hivatalos tisztelgések után a jelen lévő hölgyek egy-egy szál virágot átnyújtva egyenként elvonultak a mester előtt. Az emléktárgyak között volt ezüst érem, bőrtáblába kötött üdvözlő irat, melyet elsőként Munkácsy Mihály írt alá, és „természet után készült", tömör ezüst babérág. Az örömünnepet lakoma és hajnalig tartó táncmulatság rekesztette be. A tisztelgés a festő műtermében még napokig folytatódott. Az ünnep emlékére alapították a Lotz-díjat. Ekkor alakult az a hölgybizottság is, amely - a Lotz-művekből sugárzó „női bájt" és „poézist" meghálálandó - nagyméretű díszalbumot jelentetett meg a mester fény- és fametszetekben reprodukált falfestményeiről, Riedl Frigyes szövegével. Később, Lötz 1904-ben bekövetkezett halála alkalmából olyan könyv állított emléket a festő-pedagógusnak, amely tanítványok, művészeti írók és pályatársak fölötte elmondott gyászbeszédeit tartalmazta. 51 A kiadói ajánlás a művészeti iskolák növendékeinek szól. Ahogy az előszóban Koronghi Lippich Elek írja, az ő „szent példája" kell, hogy az induló művészeket útba igazítsa, mert „a magyar művészet fölött az ő emlékénél tisztább fényű csillag nem ragyog". A szövegekhez egy vagy több kép tartozik. A méltatás szónoki feladatát betöltő gyászbeszédek nyelvi retorikája, az ide szánt laudatio ezúttal a képi ábrázolás retorikájával társult. A rajzok közös vonása, hogy nem a művészi halhatatlanság általános gondolatával érvelnek, hanem személyesen Lotzéval. Az emlékezés szolgálatába állított hommage az ő szellemét vagy munkáinak egyikét idézve sugallja a mester túlvilági üdvözülését, pogány-olümposzi vagy keresztény eszmekörben történő felmagasztaltatását. Székely Bertalan beszéde fölött (4. kép) két puttó viszi Lötz medaillon-formába foglalt mellképét, hogy azt kegyeibe ajánlja a halhatatlanságot megszemélyesítő, felhőn lebegő nőalaknak. A beszéd végén a jelenet pendant-ja látható (5. kép). A szövegben emlegetett „tiszta légkörű magasságokba" már megtért a mester megdicsőült képmása, azaz ő maga. 52
