Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - SINKÓ Katalin: A művészi siker anatómiája 1840-1900

A Magyar Képzőművészeti Társulat által 1865. február 4-én a Redoute teremben tartandó művészi táncestély előrajza Röhn és Grund litográfiája Lötz Károly után Vorzeichnung zum Künstlerabend der Gesellschaft für Bildende Kunst am 4. Februar 1865. im Saal der Redoute Litographie von Röhn und Grund nach Károly Lötz ekkoriban nemcsak szándék vagy szólam, hanem tényleges adományozást is jelentett. Már az egyesületi élet korábbi szakaszában is társadalmi kötelezettség volt pártfogóként szerepelni. A Pesti Műegylet - akárcsak nemzetközi testvérintézményei - igyekezett megnyerni az uralkodóház tagjainak vagy magas állású hivatalviselőknek a támogatását, akik természetes kötelezettségnek fogták fel az efféle szerepet.

211 Az uralkodói család tagjai a pártfogó szerep elfogadására, úgy tűnik, csak az uralkodó engedélyével vállalkozhattak. így például Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a király előzetes beleegyezését elnyerve kérhette fel Rudolf főherceget párfogójának.

212 Az uralkodó támogatásának elnyeréséért a bécsi és pesti művészeti egyesületek versengtek egymással.

213 A királyi adományozást ugyanis másoknak is illő volt követni.

214 A pártfogó tagság intézményének bevezetése nálunk is meghozta gyümölcsét.

215 1875-ben az uralkodóház tagjai 14 000 forintot, a magyar jómódúak 100 000 forintot adtak össze a Pesti Műcsarnok építésére. 1877 után Ferenc József további 30 000 forintot adományozott.

216 A pártfogó-szerep minden bizonnyal hozzátartozott azon eszközökhöz, melyeket a krónikus legitimitáshiányban szenvedő politikai réteg felhasználhatott társadalmi befolyásának növelésére.

217 Nemcsak a politikai és szellemi elit törekedett a művészetpártolás segítségével önmaga társadalmi elfogadtatására, a művészek is - kevés kivétellel - törekedtek az elit tagjaivá válni. Ennek egyik eszköze lehetett a nemesítés. 1870 után a magyar művészek is számíthattak az uralkodó által adományozott különféle rendjelekre és akár az ezzel néhány esetben együtt járó nemesítésre is. A rendjelek bizonyíthatták a kortársak előtt a művészet fontosságát a társadalmi életben. Magyarországon különben messzire vezető hagyománya volt a művész-nemesítésnek, hiszen magyar uralkodó - Mátyás király - az elsők között adományozott nemességet művésznek, Aristotele Fioravantinak 1468-ban és Giovanni Dalmatának 1488-ban.

218 A művészek azokat a rendjeleket és kitüntetéseket is elnyerhették, melyeket a király a különféle szolgálatokért különben is adományozott, ám ezeken túlmenően, 1 887-től megkaphatták a Pro Litteris etArtibus érdemjelet is.

219 Tekintettel arra, hogy Trefort Ágoston 1886-ban a művészek számára állami aranyérmet alapított, az uralkodó külön kitüntetéseként nem aranyérmet, hanem ezt az érdemjelet használták. A korszak történetírói és az egykorú kritikusok némelyike a magyar társadalom, s különösen az elit mértéken felüli szervilitásának tudták be a címek - rangok elérése iránti egykori ambíciókat, ám ami a művészeknek járó efféle hazai díjazási szokásokat illeti, az csak halvány utánzata volt a más államokban ekkoriban záporozó kitüntetés- és rendjel