Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)
KATALÓGUS / KATALOG - III. Állami műpártolás
3. Állami aranyérmek és kitüntetések Pályázatokat kitűzni, a pályadíjas műveket díjakkal vagy érmekkel jutalmazni - nálunk is régen meggyökeresedett gyakorlat, különösen az akadémiai struktúrában és az irodalmi életben. A díj legtöbbször pénzösszeg volt, amelyet gyakran nem forintban, hanem aranyban határoztak meg. (Például a Ráth Mór által kitűzött száz arany jutalom Széchenyi István életrajzára, 1860-ban; a drámapályázat ötven aranyas díja, 1865-ben; a Nefelejts című lap száz aranyas pályadíja a mellékletül szolgáló litográfiákra, 1865-1866-ban stb.) A Képzőművészeti Társulat is aranyban határozta meg a Társulati díj értékét (kétszáz darab négy forintos arany), s ezek az aranyak jelentették a hazai „Prix de salon"-X, melyet ünnepélyes külsőségek között, a társulati ülés alkalmával adtak ki. Mindez nem pótolta a díjként szokásos érmek rendszerét, és főleg nem elégítette ki a hazai és külföldi művészeket. A nagy művészeti központokban ugyanis általában több díjat illetve érmet ítéltek oda. A díjazás területén is mintául szolgáló párizsi Salonban az 1864-ben bevezetett szabályzat szerint évente negyven darab 400 frank belértékű érmet adtak ki, s ezen túlmenően két 4000 frankos díszérmet (Médaille d'Honneur) is odaítéltek. A Képzőművészeti Társulat fennállásának negyedszázados jubileumával kapcsolatban Trefort „a társulat céljainak előmozdítására s a kormány által történt elismerés jeléül" 500 frank belértékű, évenként kiadandó két aranyérmet alapított, egyet a magyar, egyet pedig a külföldi művészek számára. Az állami aranyérmeket a Képzőművészeti Társulat kiállításához kapcsolódva ítélték oda, amelyre a Társulat rendes pályabíróságának ülése, kiegészítve a vallás- és közoktatásügyi minisztérium művészeti szakelőadójával kétharmados többségi szavazat alapján tett javaslatot. A díj kiadásáról e javaslat alapján maga a miniszter döntött. A hivatalos megnyilatkozásokból úgy tűnik, hogy a miniszterek általában elfogadták a társulati zsűri felterjesztéseit, ám az állami aranyérem kiadása korántsem függött a Képzőművészeti Társulat autonóm döntésétől. Egyrészt jelen volt a zsűriben a miniszter képviselője, aki előzetes tájékoztatást adhatott a miniszter szándékáról, másrészt néhány esetben az idő előtti kiszivárogtatásokból kitűnt, hogy a döntést a miniszter fenntartotta magának. A század elején az is előfordult, hogy a miniszter ellen a zsűriben résztvevő művészek nyílt levélben felszólaltak, bejelentvén, hogy a zsűri véleménye és a miniszter döntése nem volt egybehangzó. A miniszter általában leiratban közölte a díjjal kapcsolatos döntéseit, melynek indokolásában legtöbbször hivatkozott a pályabíróság javaslatára is. A kitüntetések és díjak iránti igény oly nagy volt a század utolsó harmadában, hogy csakhamar sor került kis aranyérmek alapítására is. Abban az esetben adták ezt ki, ha nem akadt a kiállításon a nagy aranyéremre érdemesnek talált mű. A kis aranyérmek belértéke 200 frankot tett ki. A magyar állami érmek száma még így is lényegesen kevesebb volt a külföldön elnyerhető díjakénál. Keleti Gusztáv 1 892-ben beszámolt például arról, hogy a berlini nemzetközi kiállításon hetvenhárom másodosztályú aranyérmet ítélt oda a harminckét tagú nemzetközi zsűri, s további húsz nagy aranyérmet, melynek kiadásához Vilmos császár legfelsőbb jóváhagyására is szükség volt. (Ezt egy esetben a császár meg is tagadta.) Az aranyérmek rangját felülmúlták a csak néhány esetben kiadott díszoklevelek (Ehrendiplom). Ezek mellett száz kisebb értékű dicsérő fölemlítést (Ehrenvolle Anerkennung, mention honorable) is kiadtak. A díjak elnyerését a művészek zöme nemcsak a művészi hírnév és dicsőség miatt tartotta fontosnak, hanem azért is, mert azok általában kedvezményekkel jártak a további kiállításokon: többnyire zsűrimentességet jelentettek. Az érmek között bizonyos hierarchikus rend is volt; első osztályú érmeket például csak azoknak ítéltek oda, akik másutt, valamely nemzetközi kiállításon már korábban aranyérmet nyertek. A hazai kiállítási és éremlehetőségek nem nyújtottak efféle előnyöket. Térey Gábor, a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatója külön tárcában hívta fel a figyelmet arra, hogy az érmek és kitüntetések szaporításával is kívánatossá kellett tenni a külföldiek számára a budapesti bemutatkozást. Mint írja: „az az egy aranyérem, amely külföldi művész kitüntetésére van szánva, nem elegendő arra, hogy a külföldieket a kiállításainkon való részvételre serkentse... több érmet kellene kiadni, köztük lehetőleg két nagy aranyérmet és különböző más érmeket, továbbá díszokleveleket és rendjeleket" (Műcsarnok 1 899, 358). Wlassics Gyula miniszter - a felszólamlások ellenére - nem alapított további érmeket. Az állami nagy aranyérem rangját oly módon kívánta emelni, hogy 1899-től megszigorította az odaítélés feltételeit: egy művésznek csak egy ízben lehetett azt kiadni. Az állami aranyérem kedvezményekkel is járt: örökös zsűrimentességet biztosított, továbbá az aranyérem birtokosa automatikusan a miniszter mellett működő tanácsadó testület, az Országos Képzőművészeti Tanács tagjává vált. A művészek a műveikkel elnyerhető érmek és díjak mellett kitüntetésekre is számíthattak. Az uralkodó 1887-ben alapította a Pro litteris et artibus kitüntetést, mely mellett azonban a művészek életművük vagy kiemelkedő alkotásaik alapján egyéb szokásos érdemrendekre, sőt nemesítésre is számíthattak. A kitüntetések odaítélésével az uralkodó iránti lojalitást is erősíteni kívánták. A művészek egy része - akárcsak korábban Arany János - nem fogadta szívesen az uralkodói kegy efféle megnyilvánulásait. A kitüntetések társadalmi értékéről nem alakult ki teljes konszenzus. S. K.
