Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

KATALÓGUS / KATALOG - II. Egyesületi műpártolás

Aurora, 1822; Vörösmarty Mihály: Eger. Három részes eposz. 1827. In: Aurora 1828, 287-388. stb.). E művekben az egri nők hősiessége mellékmotívum, amely a 19. század közepén azonban önálló életre kel Szigligeti Ede (1850) és Tóth Kálmán (1861 ) drámáiban. Tóth Kálmán Dobó Katicát tekinti a legnevezetesebb egri amazonnak, Szigligeti Homonnai Gábornét nevezi meg, mint a heroinák vezérét. Mindkét személy részvétele az egri ostromban azonban csupán költött, történetileg nem hiteles. A Magyar Nők Pantheonja (Magyar Nők Évkönyve 1861 ) is özvegy Homonnainét állítja az egri nők élére: „nézd - írja mint forralják Eger leányai a vizet és mint öntik azt az ellenre! miként emelik magasra a nehéz követ! Élükön ott van mindig Homonnainé! És e látványra a férfi karja kettős erőt nyer, a haldokló sebesült még egy csapást mér a tarra és lelke mosolygva a Hadúr hónába tér! Eger meg van mentve és az ellen megfutamodott". Azért idézzük ez irodalmilag nem oly jelentős leírást az egri nők hősiességéről, mert ugyanezen almanach tette közzé a Székely képét megvásároló Eger és Vidéke Olvasó és Jótékony Nőegylet működésének történetéi (1862) is. Ez a nőegyesület 1847-ben alakult meg. 1849-1859 között az egyletek általános betiltásának idején szüneteltette működését majd 1860-ban Nánássy Csernyus Amália hetven nőtársával együtt újjászervezte azt. Ugyanezen évben tette közzé Remellay Gusztáv felszólítását az egri események megörökítésére. Mint írja: „1 552-ben ötven egri hölgy vett részt a hősvédelemben, mely által Dobó és bajnok társai megmentették a félhold igájától Egert. E jelenet kitűnőleg méltó arra, hogy a múzeum termeiben egy szép festmény által megörökítve, honszeretetre lelkesítsen minden honleányt, ki a múzeum termébe lép. ... mily szép lenne, ha Eger jelenleg élő leányai, ősnőik hőstettét a múzeum számára lefestetvén, ezáltal világra szólólag tanúsítanák bátor ősanyáik iránti kegyeletöket." Az egri nőegyesület gyűjtésbe kezdett, hogy megörökíttesse az egri nők hősiességét. Az egylet 1862-ben úgy tervezte, hogy Madarász Viktorral festeti meg a jelenetet. 1867-ben végül Székely képét vette meg a Nemzeti Múzeum Magyar Művészek Csarnoka számára, megörökítve ezzel nemcsak az egykorú ostrom hősnőit, hanem az Eger és Vidéke Jótékony Nőegylet emlékezetét is. Székely nem említi, hogy képének főalakjaihoz honnan nyerte az ötletet. Kompozíciója magától értetődő, így meglepőnek tarthatjuk, hogy egyben mégis mennyire illusztrációja a korszak egyik sok kiadást megért történelmi leírásának. Horváth Mihály: A magyarok története rövid előadásban című, először 1847-ben kiadott művében az ostrom leírásának költői képét adja: „Egy leány, látván, hogy anyja, ép midőn egy súlyos követ vala hengerítendő az ellenségre, golyótól találva földrerogyott, ő a pillanat hevében feledve a veszteséget, bosszútól izmosult karokkal ragadja meg az anyai vértől párolgó követ, s oly erővel sújtja a feltörekvő ellenségre, hogy kettő közülük szörnyet halva hullott le a hágcsóról. Egy másik nő, férje mellett víván, midőn azt elesni látá, a kardot elhaló kezéből kiragadja, s csak miután három ozmán esett el csapásai alatt, tette meg férjének a szeretet utolsó szolgálatát" (Horváth 1868\ 326). Székely első variánsai egyikén (1856) a kompozíció főcsoportját a lerogyó anya és a véres követ hajító leány alkotja (MNG ltsz.: 1917-351 ), míg a végleges változaton ott látjuk őket együtt, küszködve a kövekkel teli kosárral. A nagy mű főalakjai nem az anya és leánya csoportja, hanem az elbukó férje kezéből kardját kiragadó amazon lett. Irodalom Remellay Gusztáv: Mit tett, s mit tehetne 50 egri hölgy? In: Nefelejts 1860, 491; Magyar Nők Pantheonja. In: Magyar Nők Évkönyve 1861, 42; Eger és Vidékebe/i Nők Egyletéről: Magyar Nők Évkönyve 1862, 152; Mátray 1868, 87; Magyar művészek csarnoka, 14. sz. kép. In: Ligeti 1870; -á-r-: Az egri nők. Székely Bertalan festménye. In: V. U. 1868, 77-78; Székely Bertalan 1962, 149; Salamon Ferenc: A történeti hűség és Tóth Kálmán Dobó Katicája. In: Szépirodalmi Figyelő 1861. (5. sz.) Újra közölve: Dramaturgiai dolgozatok. Budapest 1907, II. 203-215; Bakó 1982, 32. MNG ltsz.: 2795 S. K. II. 1. 20. MUNKÁCSY MIHÁLY (1844-1900) Újoncok 1877 Rekruten 1877 olaj, fa; 131 x 206 cm j. I. b. Munkácsy M. Paris 1877 Munkácsy párizsi sikerei nyomán egyre égetőbbé vált képeinek hiánya a Nemzeti Múzeum magyar Képcsarnokában. Ott ugyanis még a hetvenes években is csak néhány fiatalkori alkotása volt. A Siralomház és az Éjjeli csavargók kiemelkedő sikerű képei még kiállításra sem kerültek haza, így nagy eseménynek számított, hogy 1877-ben, a Képzőművészeti Társulat újonnan megnyitott sugárúti Műcsarnokába több képet is beküldött kiállításra. A Nemzeti Képcsarnok Egylet már korábban felszólította a művészt, hogy a Nemzeti Múzeum számára fessen egy képet. Témájának megválasztását a művészre bízta. 1877-ben készült el Munkácsy az Újoncokkal, amelyet több más képpel együtt az első Műcsarnoki kiállításon mutatott be. Ez alkalommal vásárolta meg tőle a Nemzeti Múzeum a Képcsarnok Egylet tőkéjéből 10 000 frankért. Noha a képet elküldték az 1 879-es párizsi világkiállításra is, Munkácsy nem ért el vele nemzetközi sikert. Itthon azonban ez a festménye képviselte azt a népéletkép-festészetet, amely mintául szolgált más festők számára is a magyar népkarakter jellemzésében. A különböző kocsmajeleneteket ugyanis azért festették a nyolcvanas években oly szívesen, mert elevenen élt az a nézet, hogy az igazi „magyar népkarakter" leginkább a múlatásban, azaz a kocsmában nyilvánul meg. Deák-Ébner Lajos Újoncozása, Hollósy Simon kocsmajelenetei éppúgy Munkácsy e képének hatására készültek, mint Bihari efféle művei. A Munkácsy-ösztöndíj elnyeréséért is szívesen pályáztak kocsmajelenetekkel. (Pap Henrik: Októberelseje, Révész Imre: Kocsmai jelenet, stb.) A Munkácsy képéről írt egykorú kritikák különösen a karakterek „epigramma tömörségű" ábrázolását dicsérték, azt, hogy Munkácsy képe különböző érzelmeket egyesít képén. Az asztalfőnél ülő „mezei nyersességű" legény nekibúsulását a festő szembeállítja az asztal másik oldalán ülő legény dévajkodásával, s az előtérben ábrázolt szerelmespár ünnepélyes komolyságával.