Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - SINKÓ Katalin: A művészi siker anatómiája 1840-1900

SINKÓ KATALIN A művészi siker anatómiája 1840-1900 A SIKERES MŰVÉSZ: EGY GYANÚS SZÓÖSSZETÉTEL Mikor tartja a közönség sikeresnek a művészt? Ha jó kritikát kap. Ha könyvet írnak róla. Ha pályázatot nyer és ha kitüntetik. Ha művei publikusak. Ha ezek közgyűjteménybe kerülnek. A közönség tudja, mi szerint ítélje meg a művész reputációját. A művészettörténet számára a fentiek nem sokat jelentenek. Sőt. A sikeres művész: egy gyanús szóösszetétel. Felütve a négykötetes magyar Művészeti Lexikont, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy legtöbbször nem találunk információt arról, hogy egy művész a 19. században milyen pályázaton vett részt, milyen díjat nyert. Sem azokról a művészekről, akik Magyarországon működtek, sem azokról, akik külföldön dolgoztak, nem tudhatjuk meg, mikor, milyen műveikkel értek el nagyobb hatást.

1 A lexikon olvasója úgy érezheti, hogy a művészek egykori sikerei nem sok szót érdemelnek, hiszen csak az utókor ítélete a fontos, az számít. Ám ez utóbbi állítás felől rögtön feltámadnak kétségeink, ha egy ma is élő művészről szóló szócikkre téved tekintetünk: itt minden esetben rögtön a név után - akárcsak egy nemesi titulust - közli, hogy a művész Munkácsy- vagy Kossuth-díjas stb. Tehát, állapíthatjuk meg, nem általában véve a díjazás érdektelen, hanem csak bizonyos díjak, pontosabban azok, amelyeket a második világháború előtt adományoztak. Félrevezető lenne ebből az ellentmondásból rögtön a lexikonszerkesztők politikai nézeteire következtetni.

2 A lexikonszerkesztés filológiai hagyományainak változása mögött a művész és közönsége egykori kapcsolatának megkérdőjelezése áll, így hát a probléma nemcsak a négykötetes lexikont érinti. A művészek díjainak és kitüntetéseinek kérdése felvethető a filológiai pontosság szempontjából és tágabb összefüggéseiben is. Ha az időpontot keressük, mikortól kezdve ritkulnak meg az erre vonatkozó adatok, látható, hogy a századforduló után a művészek egykori sikereinek információs értéke alászállt. Míg például Szana Tamás vagy Keleti Gusztáv csak-csak szót ejtenek a művészek társadalmi elismerésének egyes állomásairól,

3 később, ha szerepel is a monográfiákban efféle adat, ennek nincs jelentősége a művész munkásságára nézve. Általános a nézet, hogy a művész hírnevét csak az utókor alapozhatja meg. Kérdés, mióta általános ez a felfogás és mikor következik be az a „bizonyos" utókor? Julius Hirsch a művészi hírnévről szóló könyvében a francia közhitre hivatkozva azt állítja, hogy általában két emberöltő szükséges az utókor véleményének kialakulásához.

4 Ám Shakespeare-t száz év elteltével is csak átlagos drámaírónak tartották, míg Raffaello iránt - akit halála után csodáltak - 350 év elteltével már kevesek érdeklődtek. Sem a közvéleményben, sem a tudományban nem állandó egy-egy művész „megítélése", ez utóbbi igencsak összefügg a jelen tendenciáival, ízlésváltozásaival. A művészi siker anatómiájának feltárását nehezíti, hogy a művészettörténetírás, különösen az utóbbi évtizedekben, óvatos visszafogottsággal kezeli az értékelés kérdéseit. Lehet-e az egykori sikerekről, a művész és művészet ünnepléséről szólni az értékelés szempontjainak mellőzésével? Kézenfekvő, hogy a művész sikereit a presztízsét megalapozó kitüntetések és díjak számbavételével jellemezzük. Bemutatva a díjazott alkotásokat és a díjak kiadásának körülményeit azonban elkerülhetetlen, hogy az olvasóban azonnal fel ne merüljön, hogyan is értékeljük ma ugyanezeket a műveket. Az a diszkrepancia, mely a művész régi és mai reputációja között tátong, csak az értékelésnek mint olyannak efemer voltát szuggerálhatja. Ez azonban - ahhoz a munkához képest, amit az egykori állapotok rekonstrukciója igényel- igencsak szerény konklúzió. Ugyanakkor ha az egykori sikerekről, a művész és a közönség kapcsolatáról szólunk, nem elégedhetünk meg az egyes esetek, a díjak és ünneplések történetének felkutatásával. A példák nyomán fel kell hogy táruljon a művészi sikerrel kapcsolatos közvélekedés megváltozása is. Tegyük fel a kérdést, miért ünnepelték Markó Károly, Barabás Miklós, Lötz Károly, Munkácsy Mihály életének jubileumát vagy kiemelkedő alkotásait? A művekre adott jutalomdíjak mellett ugyanis ünneplés tárgya volt a sikeres alkotó maga is. A művész-ünneplések, laudációk társadalmi szokásainak elsorvadása azt mutatja, hogy a művész és közönség viszonya azóta eredendően megváltozott. A siker immár nem minősíti a művészt. Éppen ellenkezőleg. A saját korukban sikertelen művészeket tartjuk kiemelkedő alkotóknak. Az utóbbi hatvan, nyolcvan évben a félreismert Szinyei Merse Pál vagy a kortársak által kigúnyolt Csontváry Kosztka Tivadar vált a „zseniális művész" idoljává. A sikerrel kapcsolatos mai felfogásunk paradox voltára Martin Warnke mutatott rá.

5 Az udvari művésszel, mint társadalmi fenoménnel foglalkozó művében utal azokra az előítéletekre, amelyekkel ma tekintünk a királyi, hercegi udvarok értékrendjére, abban a hitben, hogy ezek az értékrendek ma teljesen érvényüket veszítették. Mint írja, az ipari korszak utópisztikus szemlélete számára a céhes rendszer tűnt saját történeti előzményének, s a polgári történetírás is a városokat és azok közönségét tartotta a tulajdonképpeni kultúrahordozó instanciának,

6 az udvarokat ellenben - mint a „korlátolt kultúrpolitika utolsó menedékét" ábrázolta.

7 Közhelyszámba megy, hogy a reneszánsz kultúra városi, polgári eredetű, s az is, hogy mindez összefügg az autonóm művészet megjelenésével. Ez a felfogás azonban a 18. századi felvilágosodásban született, s szilárdan meggyökerezett a 19. századi történelemszemléletben, mely a történelmet „haladó" és „visszahúzó" erők küzdelmének látta, mintegy visszavetítve saját korának osztályküzdelmeit. Az udvari szokásokhoz alkalmazkodó, az akadémiai rang után törekvő sikeres művészt a művészettörténetírás számos képviselője, az osztálytársadalmak harcairól vallott víziójának megfelelően, hajlamos volt a „nép elárulójának, korruptnak, dekadensnek"

8 bélyegezni, elfelejtkezvén arról, hogy a modern művészeszmény, a társadalmon kívül álló zseni vagy avantgárd művész képzete szoros kapcsolatban áll elődjével, a társadalom fölé emelkedő udvari művésszel. E megállapítás valóságtartalma azonban csak az egyes társadalmi rétegekkel kapcsolatos értékpreferenciá-