Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - HESSKY Orsolya: Nemzetközi-e a nemzetközi zsűri?

Valójában semmi meglepőt nem találhatunk ebben a módszerben, csak első hangzásra tűnik szokatlannak, mert a nemzetköziségnek nem azt az aspektusát hangsúlyozza, amire az ember elsőként gondol. De térjünk vissza a müncheni nemzetközi kiállításokhoz, amelyekről annyit kell még tudnunk, hogy a rendszerint mintegy négyezer tárggyal telezsúfolt Glaspalastban a nézők már a második-harmadik teremben a kimerültségtől estek össze,

8 nyakukat nem győzték forgatni a három-négy, sőt gyakran öt sorban is fellógatott képek felé. A nemzetköziséget ugyanis abból a szempontból tökéletesen sikerült megoldani, hogy minden alkalommal (még az éves tárlatokon is) a lehető legtöbb országnak szinte korlátlan mennyiségű műtárgyát igyekeztek kiállítani, ezzel is a legszélesebb skálát akarták bemutatni közönségüknek. Emellett persze szerepet játszott az is, hogy München képzőművészeti társulata úgy érezte: minél nagyobb számú kép kerül bemutatásra a Glaspalastban, annál rangosabb a kiállítás. S most folytatódjanak az előkészületek: miután a hazai válogatás megtörtént, a kinevezett biztos (Telepy Károly) Münchenbe kísérte az anyagot, amely itt az ún. Aufnahmejury - amely a kiállításra javasolt képeket ténylegesen kiállíthatónak ítélte meg - elé került. Ennek tagjai 1 9 német város képviseletéből kerültek ki, s ők összesen 1 2 napig vették sorra a képeket. Telepynek, valamint a többi önálló komisszárnak itt már nem volt szerepe, ellenben nekik kellett az anyagot magát további tíz-tizenkét nap alatt

9 elrendezni a rendelkezésükre bocsátott teremben. A magyar művészek ezen a kiállításon összesen 46 művel szerepeltek,

10 amelyek elfértek a számukra kijelölt 52. számú teremben. A statútumok híján a díjazás konkrét módszereit sem ismerjük; ezen a kiállításon a magyar mesterek közül egyedül Mészöly Géza nyert díjat.

11 1879-től kezdve tehát a müncheni nemzetközi kiállítások négyéves időszakonként követték egymást. 1897-ben Telepy Károly helyett Szmrecsányi Miklós lett a magyar különbizottság vezetője (tisztje: Vorstand der Sektion für Künste im königlichen ungarischen Unterrichtsministerium in Budapest alapján); a bizottság másik tagja a müncheni magyar festőkolónia oszlopos tagja, Eisenhut Ferenc volt, aki a kiállítás rendezéséért is felelt. A módszer tehát a század végéig nem változott. München számára a legnagyobb hazai konkurenciát a másik nagyváros, Berlin jelentette, amelynek művészete a bajor város mellett a század második felében, Németország fővárosaként fokozatosan került az érdeklődés középpontjába. A politika irányítói a művészet fejlesztését a hatalom növekedésével párhuzamosan igen fontosnak tartották, s a nemzetközi kiállítások megszervezésével éppen ezt a befolyást kívánták erősíteni. 1891 -es kiállításukat a berlini képzőművészeti társulat fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezték. A kiállítás „kulisszatitkairól" Keleti Gusztáv beszámolójából

12 kapunk információkat, amelyek alapján kiderül, hogy a rendezési elvek nem sokban különböztek a korábbiakban felvázoltaktól. Emellett e konkrét kiállítás díjazási módszerei is tanulságosak, ezért szeretnénk néhány részletet idézni a forrásból. Keleti az „érmek és kitüntetések odaítélése czéljából alakított nemzetközi jury működéséről"

13 számol be részletesen. Érdekes módon ő panaszkodik a kiállítás „- hogy úgy mondjam - inkább conservatív színezete" felett, pedig „a kiállítás rendező bizottsága, utóbb biráló bizottsága is a művészek egyesületének és a különböző gyűjtőhelyeken alakult művész bizottságok és testületek szabad választásából kerültek ki".

14 Egyre nyilvánvalóbbá válik tehát, hogy ez volt az általánosan elfogadott módszer - mint azt már korábban is megállapíthattuk -, sőt, vélhetőleg általános közmegelégedésre is szolgált. A berlini kiállítás esetében - tekintve, hogy 4580 kiállított tárgyról volt szó - különösen feszült a helyzet, ugyanis a kiállító országok és kiállított képeik komplikált aránypárosítása alapján kellett az Aufnahmejurybe delegálni a tagokat. Mivel az egyes országokból oly sokan jelentkeztek, éppen Magyarországról csak egyetlen tag fért a zsűribe: a külföldi jurorok számarányát a németországi jurorok korlátolt számának megfelelőleg inkább alászállította, mert minden huszadik külföldi kiállító után egy jurort számítva, mint azt az előzékeny házi gazdák az eredeti szabályzatban megállapították volt, a kiállítási jury olyan sokfejű internationalis parlamentté nőtte volna ki magát, mely az elbírálások tömeges és fontos, de egyúttal aránylag rövid idő alatt teljesítendő munkáját előreláthatólag nagyon megnehezítette volna. így történt, hogy a magyarországi 62 művész kiállító után a mi részünkről nem 2 vagy 3, hanem csak egy képviselő volt az internationalis jurybe küldhető, mely 32 tagból alakult".

15 A helyzet tehát a következőképpen alakult: egy - vagy több -, az illető országból származó, delegált személy volt felelős a képek kiválasztásáért. Ö határozhatta meg, hogy az adott ország mely műveket küldi ki a kiállítás helyszínére. Itt az ún. nemzetközi zsűri - amely tulajdonképpen ugyanezen tagokból tevődött össze - bíráló bizottsági mivoltából adódóan ténylegesen kiakaszthatónak ítélte a képet, majd döntött a díjak sorsáról is. Keleti Gusztáv azonban - minden általa ismert érv és támpont alapján - saját ízlésének és gondolatvilágának megfelelően tudta összeállítani azt a magyar tárlatot, amely végül egységes képet nyújthatott a magyar művészeti termésről. Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy az ún. nemzetközi zsűri, amelyet összetételét tekintve lehetett nemzetközinek nevezni, hiszen tagjait az egyes országok delegátusai alkották mégsem volt ténylegesen nemzetközi, hiszen az egyes képekkel kapcsolatos ítéletalkotásban sem más nemzet fiai, sem más nemzet művészeti ízlése nem vett részt. Térjünk át a díjakra. A rendelkezésre álló forrás alapján pontosan megtudható, hogy milyen és hány díj, hogyan oszlott szét a valóban hihetetlen mennyiségű kép között. Komoly szempontokról, valóságos értékítéletről aligha beszélhetünk, sokkal inkább a díjak arányos elosztásáról volt szó e kiállítás esetében a német császár ő Felsége 20 nagy arany érmet és 50 kisebb arany érmet engedélyezett. E szerint minden századik kiállítóra jutott volna egy elsőrendű arany érem, és minden 40-edik kiállítóra egy másodrendű arany érem." Az érmeken kívül azonban kiosztásra kerültek még ún. díszoklevelek, „amelyeknek kitüntető értéke még az elsőrendű arany éremé fölött áll"

16

, valamint ne feledkezzünk el a száz dicsérő fölemlítésről sem - a mention honorab/e-okró\. A kiállított műtárgytömeget tekintve minden bizonnyal szükség volt ennyiféle és ilyen mennyiségű kitüntetésre, hiszen ez volt a sikeresség első számú fokmérője, nem beszélve arról, hogy kereskedelmi szempontból is igen fontos lehetett akár még egy aprócska dicsérő fölemlítés is. Mindazonáltal a tömegével megjelenő képek közül, mai szemmel nézve, talán szerencsésebb lett volna komolyabb szempontok alapján, kevesebb művet kiemelni. Ugyanis Keletinél kiderül, hogy a fentebb említett kitüntetések még így is kevésnek bizonyultak: „Az utóbbi kitüntetésekből [ti. díszoklevelek és dicsérő fölemlítések] egy-egy